Hetilap

Jön a harmadik világháború?

Eszkaláció a Közel-Keleten
VI. évfolyam 16. szám

Egy utolsó Pumpedék

2017. március 31. 13:13

Egyedül Pumped Gabo barátnője, a nála tízessel idősebb volt rúdtáncosnő ad a röhögésen és a szörnyülködésen túlmutató mélységet és drámát a szériának.

2017. március 31. 13:13
Puzsér Róbert
Puzsér Róbert
Magyar Nemzet

„A Viacom-csoport RTL Spike névre keresztelt csatornáján kerül hétről hétre képernyőre a Pumpedék című trash-reality. Főszereplője az a Pumped Gabo, akinek látványán két éve tömegek röhögték szégyenteljes döbbenetbe magukat, amint a Balaton Soundon délután háromkor az ihletett művészek áhítatával az arcán tök egyedül táncol és pózol. A srácot mintha a Jóisten is valóságshow-hősnek teremtette volna – bizonyíték erre kétszáz szavas szókincse, mellyel még mindig sokkal többet el lehetne mondani a világról, mint amire hősünk képes, merthogy a pénzen, a dugáson meg a saját testén kívül láthatóan semmi sem foglalkoztatja. Barátai éppolyan nyomorult figurák, mint Gabo maga – a szolibarnaság árnyalatainak és a testtömegindex értékeinek megváltoztatásával bármelyik karakterből bármelyik karakterbe könnyedén eljuthatunk.

Egyedül Pumped Gabo barátnője, a nála tízessel idősebb volt rúdtáncosnő ad a röhögésen és a szörnyülködésen túlmutató mélységet és drámát a szériának – a harmincéves lányban egyszerre van meg a megfellebbezhetetlen igény egy kockahasú csődörre, akit értékes skalpként hordozhat körbe a barátnői közt, ugyanakkor megvan benne az igény az anyaságra, a család nyújtotta biztonságra is. Az ő dilemmája és tragédiája általános párkapcsolati probléma az elférfiasodó nők társadalmában, a partik, az utazások, az örök fiatalság és a terhességi csíkok közé szorult húszasok és harmincasok nemzedékeiben. Már az a tény, hogy egy harminc feletti nő egy trash-reality mellékszereplőjének szegődik, keserves tónust ad ennek a sorsnak, és tökéletesen passzol a siralmas demográfiai adatok mögötteséhez, ahol az ilyen döntések tömege sorakozik.

A történet mégsem tud hiteles szocióként működni, a csatorna nyilvánvaló törekvése ugyanis, hogy bárminemű drámát írmagjában fojtson el. Nem pusztán attól félnek a döntéshozók, hogy a nézők majd elkapcsolnak, ha ez a freak-show mégsem lesz eléggé alkalmas a kárörvendő röhögésre, ha nem kapják meg azt az élményt, hogy ezeknél az üresfejű és lelkű figuráknál mennyivel jobb az életük, hanem egyenesen attól tartanak, hogy talán soha vissza se találnak a csatornára, ha a cselekmény bármilyen csekély drámai tétet kap. Így aztán zéró a tolerancia bármi olyan történés iránt, ami húsba vágó, leleplező vagy akár csak valóságos. Pedig a folyamatos arcoskodás és a biológiai szükségletek kötelező gesztusai mögött még Pumped Gabo nem túl összetett karakterében is ott bujkál a félelem és a kétség – minden, amitől egy történet hőse érdekes és emberi lehet. Pumped Gabo élete bizonyára szolgálhatna némi tanulsággal arra vonatkozóan, hogy miként is gondolkodnak a világról, önmagukról és jövőjükről azok a szerencsétlen tömegek, amelyeket fogságba ejtett a proteintől duzzadó konzumproliság mindennapos nyomorúsága. Bizonyára percről percre kísérti és gyötri őket a megélhetés nehézsége, a szegénység, számtalan rossz kompromisszum, az edzőtermekben elherdált élet. Ilyen pillanat azonban nem kerülhet a képernyőre – a néző mindössze felszínes és kárörömre hívó betekintést kap a leszakadó középrétegek sivár életébe, a rendszerváltás kultúra és jövő nélkül tengődő veszteseinek nyomorúságos hétköznapjaiba. Nem a formátum, hanem a csatorna politikája miatt.

Nyilvánvaló, hogy számukra ez csak egy filléres valóságshow, ahol már nincs villa, nincs hatalmas stáb, nincs óriási költségvetés. A cselekmény tárgya azonban továbbra sem a valóság, hanem a fékevesztett suttyóság, a szex és a piálás. Végre volna esély megvizsgálni, hogy honnan jönnek, mivel foglalkoznak, és merre tartanak mindazok, akik életüket és méltóságukat gondolkodás nélkül vetik oda tizenöt percnyi hírnévért, akiknek a celebség státusza jelenti a kiteljesedést, az élet végső értelmét. Amikor a castingok előtt kígyózó többezres tömeget megpillantom, egy olyan Magyarországot látok, amit nem ismerek, és amitől félek, de ami érdekel. Sajnos a készítőket azonban nem. Ők csak újra le akarják gyártani azt az »élményt«, amit a Való Világ nyújtott. Ez pedig nyomorúságosan kevés – még valóságshow-nak is.

Mégis úgy érzem, hogy a hazai televíziózás a Pumpedékkel fordulóponthoz ért – megszületett a tökéletes kereskedelmi tévés tartalom. Egyrészt alávalóbb, tartalmatlanabb, érdektelenebb és hitványabb, mint egy reklám – tehát aki ezt nézi, az vélhetően a reklámblokk alatt sem fog elkapcsolni; másrészt a formátum készítésének szinte egyáltalán nincsenek költségei – nem kell sem írókat, sem színészeket fizetni, néhány részmunkaidős operatőr, szerkesztő és vágó könnyedén összerakja a műsort. A profit- és reklámorientált tartalomgyártás végre megtalálta a maga Szent Grálját, minden tekintetben eljutott a minimumig. Csakhogy e pillanatban az is kiderült, hogy ennek a terméknek már nincs szüksége tévécsatornára – költségvetése lehetővé teszi, hogy kifogástalanul működjön akár a YouTube-on, akár a Facebookon, sőt: az a körülmény, hogy kábelen terjesztik, csak csonkolja a tartalmat, hisz tartalmi és időkorlátot szab a készítőknek.

A kereskedelmi tévézés agóniája már hosszú évek óta tart, az egykor hárommilliós nézettséggel büszkélkedő anyakanálisok ma már legsikeresebb produkcióikkal se nagyon tudják átlépni az egymilliós határt. Újabb és újabb csatornákat indítanak, hogy a lemorzsolódott nézők tömegeit szélesebb kínálattal zsákolják be, ez azonban tovább rontja az amúgy is alávaló színvonalat, a fiatalabb nemzedékek elpártolása a kereskedelmi tévéktől pedig egyenesen drasztikus. Az agónia ma már nyilvánvaló: a saját gyártású produkciók egyre kevésbé különböztethetők meg a hétköznapi YouTube-törmeléktől – már az RTL sem a maga által felépített hősökre épít, hanem az internetről castingol.

Eközben az az üzleti modell, amit az HBO, a Netflix és az Amazon működtet, láthatóan nem küzd hasonló problémákkal. Milyen különös: a fenti csatornákon nincs reklám, holott hányszor elmagyarázták nekünk, hogy reklám nélkül nincs tartalom. A fenti csatornák a húszpercenkénti agymosás helyett egy korrekt felvetéssel élnek: minőségi tartalmat gyártanak, amit a néző megvásárolhat vagy sem. S a fenti csatornák még úgy is bőven nyereségesek, hogy tartalmaikat a nézők az internet különböző felületein szanaszét lopják. A kereskedelmi tévézés ma már egy öngyilkos küldetés, ami úgy fog a sírba szállni, hogy a lehető legtöbb lelket rántja magával, a lehető legtöbb mérget bocsátja fullánkjaiból a társadalom szövetébe. Nincs jövője, már csak ki akar préselni minden fillért azokból, akiket függővé tett. A dílerek az aranylövést árulják – ki kell söpörniük a készletet, mert lenyomta őket a konkurencia. Egy elherdált szellemű nemzedék marad utánuk a sikátorban. Pumped Gabo nem érti, mi a probléma – lő egy félmeztelen szelfit, és benyel egy proteinturmixot. Már várja a fekvenyomó pad.”

Játsszon és nyerjen páros belépőt!
az eredeti, teljes írást itt olvashatja el Navigálás

Összesen 4 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Jason Bourne
2017. május 11. 18:02
"a fiatalabb nemzedékek elpártolása a kereskedelmi tévéktől pedig egyenesen drasztikus" A fiatalok ezek szerint igényesebbek mint az idősebbek. Ugyanis kertévét nézni igénytelenség. Kb. olyan, mint a garázsbolt előtt inni a sört, a söröző helyett.
SilentBob
2017. május 11. 17:59
Amig a Puzsr nem hozakodott elő velük, azt sem tudtam, hogy ilyenek léteznek.
acsko
2017. május 08. 15:57
Jó írás, mert nemcsak szörnyülködik, elemez is.
néhai Ch.Pilot
2017. május 05. 13:00
Ez az ő igazi terepe. :-)
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!