Putyin korábban a Nyugat kedvence volt, most az ellensége – az Euronews portréja

Vlagyimir Putyinról készített egy hosszú összeállítást az Euronews, amely felhívja a figyelmet, hogy sokan már elfelejtették, az orosz elnök a 2000-es évek elején a nyugati média kedvence volt, a nyugati országok barátjának tűnt, aki a békés egymás mellett élés, a gyümölcsöző gazdasági együttműködés záloga, Oroszország demokratizálódásának, és még inkább stabilizálódásának feltétele. Hogyan jutott eddig az egykor szürke bürokratának tűnő, valamikori KGB-ügynök, hogyan lett a barátságos orosz partnerből mára a világ ellensége? – keresi a választ a portál szerzője.

Kedvelte a sajtó

Putyin megjelenését mindig rendkívüli figyelem övezte, és a nemzetközi sajtó hálás volt, amiért meglepően profi, „médiaérzékeny” szereplővel lehetett dolga. Az akkor fiatalosan lendületes politikus is tudta, mit várnak tőle az újságírók, és egyszerű gesztusokkal nyerte meg őket. Röviden, közérthetően beszélt, nem kerülte ki a kényesebb kérdéseket sem. Sőt, közvetlenebb volt, mint a legtöbb vele egykorú nyugati vezető. Kivételes gazdasági lehetőségekkel kecsegtette külföldi partnereit, akik közül – látszólag – több is a barátja lett, mint Gerhard Schröder vagy Silvio Berlusconi. Tény, hogy az Amerikának két elnököt is adó Bush családdal szívélyes kapcsolat alakult ki.

Putyin felismerte a vizuális információ, a látványba rejtett üzenetek globális hatásosságát, és nem csupán a médiatanácsadói által szervezett fotózás vagy videózás kapcsán. Ügyesen élt is minden olyan kínálkozó lehetőséggel, ahol megmutathatta spontán, laza énjét. A finnugor államok 2007-es csúcstalálkozóján, amelyet a mordvinföldi Szaranszkban tartottak, nem sokat kérette magát, amikor

Az orosz sajtót órákon belül bejárták a képek, hogyan ropja a táncot az államfő, másnap pedig a Kommerszant című újság az Oroszországban még mindig népszerű Lehár-operett címét idézveígy tudósított a produkcióról: A Csárdáskirály.

A putyini uralom első évtizede ezalatt soha nem látott javulást hozott az oroszok életében. A Borisz Jelcin elnöksége idején válságról válságra bukdácsoló orosz gazdaság már az államcsőd szélén állt, a társadalmat pedig elborzasztotta a mindent elborító erőszak, a szupergazdag oligarchák és az elszegényedett tömegek végletes világa. Az oroszok egy olyan hősre vágytak, aki változást hoz és reményt ad nekik.

Ellentéte volt a tipikus orosznak

Pedig a korai Putyin szinte mindenben az ellentéte volt a tipikus orosznak. Például elődjével, Jelcinnel szemben nem ivott és szemlátomást munkamániás volt. Munkastílusa inkább emlékeztetett egy pedáns jogászra, semmint egy KGB-hírszerzőre, és a külső szemlélőnek úgy tűnt, alapvetően a német kultúra jegyeit hordozta magán. (Még akkor is, ha az Kelet-Németországban ragadt rá, amikor a KGB drezdai kirendeltségén dolgozott.)

A magyar-orosz kapcsolatok 2002-től szintén jól kezdtek alakulni.

A magyar miniszterelnökökkel folytatott tárgyalásokon az orosz fél nem egyszer felrúgta a protokollt a jó hangulat vagy az eredmény (vagy a médiahatás) kedvéért. Medgyessy Pétert például egy újjáépített szentpétervári palotában fogadta, amelynek pincéjét a cári időkhöz hasonlóan tokaji borokkal töltötték fel. Az egyébként alkoholt nyilvánosan ritkán fogyasztó Putyin a pincében kedélyesen borozgatott magyar partnerével, amíg egy szentpétervári roma muzsikus alkalmi cigányprímásként a Monti-csárdást húzta a fülükbe.

Gyurcsány Ferencet és kíséretét pedig 2007 márciusában a kellemes tavaszi időre hivatkozó Putyin a Kreml helyett a novoogarjovói elnöki rezidencián (dácsán) fogadta, és itt a diplomáciai kötöttségek szinte egyáltalán nem érvényesültek. Fura volt látni az elnöki adminisztráció fiatal munkatársait, a testőröket és az orosz újságírókat, ahogy laza hangulatban asztali focival vagy billiárddal ütötték el az időt, amíg a főnök a vendégével tárgyalt. Szóval nem az a karót nyelt szovjet hangulat volt. Pedig a 2009 márciusában Moszkvában tartott találkozón a két fél között már komoly nézeteltérések voltak az Európába irányuló gázvezetékek ügyében.

A jó cár mítosza

Sikerült újjáélesztenie az egyik legősibb orosz hagyományt, a „jó cár” mítoszát. A naiv vélekedés szerint a távoli Moszkvában élő uralkodó jót akar a szegényeknek, de a gonosz bojárok (bankárok, oligarchák) gáncsolják a munkáját. Bajok csak azért vannak, mert a jó cár elől eltitkolják a jogsértéseket. De amint a tudomására jut, hogy a népet sérelem érte, azonnal igazságot tesz. Ez a hit különösen a hatalmas ország távoli szegleteiben élt erősen, ahol az érdekérvényesítésre jóval kisebb lehetőségek voltak a helyi hatalmasságokkal szemben.

A „véres kilencvenes évek” rossz emlékei miatt Putyin inkább

de a kormányán belül a gazdasági ügyeket eleinte liberális, piacpárti közgazdászokra bízta. Az egységesen 13 százalékos személyi jövedelemadó 2001-es bevezetése és az emelkedő árú olaj exportjának megadóztatása biztos alapokra helyezte a költségvetést.

Az ezredfordulót követően hirtelen sok pénz zúdult az oroszokra, így az európai országrész nagyvárosaiban a kevés szupergazdag luxusát felváltotta a gyarapodó középosztály jóléte. A kulturális sokszínűség adta Moszkva és Szentpétervár kozmopolita pezsgésének izgalmát, és bár az elit tudta, hogy Oroszország nem egy mintademokrácia, senkinek se adódtak kellemetlenségei, amíg nem avatkozott bele közvetlenül a nagypolitikába.

2012-re lett autoriter rezsim

A nagyvárosok erősödő középosztálya – az úgynevezett „kreatív osztály”, amely az orosz fejlődés és modernizáció motorjának számított – abban reménykedett, hogy a következő elnökválasztásra Putyin megtalálja legalkalmasabb utódját, ő maga pedig visszavonul. Amikor viszont a „nemzet vezetője” bejelentette, hogy visszatér a hatalomba, egyértelmű volt a jelzés, hogy Oroszország nem a nyugati demokráciák felé tart. A 2011-es parlamenti választásokon mind a nemzetközi, mind a független hazai megfigyelők jelezték, hogy a hatalom – „biztos, ami biztos” alapon –

Az elnöki székbe visszaült Putyin rendszere 2012-re lett olyan autoriter rezsim, amelyben a demokratikus jogállam intézményi keretei (bírói függetlenség, sajtószabadság) megszűntek létezni. Az írás elején említett brüsszeli csúcson az Európai Unió vezetői ezt kritizálták, miközben Putyin az energetikai együttműködést szorgalmazta. A helyzet Oroszországban azóta még rosszabb lett, a kemény autokráciát az Ukrajna elleni háború kitörésével egy totális diktatúra váltotta fel.

Putyin előre jelezte, hogy kész szembefordulni a Nyugattal

Vlagyimir Putyinnak a müncheni biztonságpolitikai konferencián 2007-ben elmondott beszéde már előre jelezte, Oroszország kész szembefordulni a Nyugattal. Nyugaton ezért újból azon megy a vita, miért nem vették a külföldi partnerek komolyan Oroszország vezetőjének egyre komorabb figyelmeztetéseit, miszerint ha nincsenek tekintettel Moszkva sajátos biztonsági érdekeire, katonai szembenállás lehet a vége. Talán ez volt a Kreml egyetlen állandóan hangsúlyozott üzenete a Nyugatnak, meglepő módon még a „jó Putyin” korszakában is: Ukrajna a vörös vonal, ha a területén egy ellenségesnek tekintett katonai szövetség jelenik meg, az kikényszeríti az orosz válaszlépést, vagyis az ukrán földek visszacsatolását Oroszországhoz.

Moszkva soha nem engedi meg, hogy a „kisebbik Oroszország” (Malorosszija), illetve Kijev, az „orosz városok anyja” és az orosz államiság meg kultúra bölcsője

Idén februárban, az Ukrajna elleni új háború elindításakor Putyin új, komor imázst vett fel, amely az orosz közvélemény előtt az „országegyesítő” és honmentő cárok történelmi dicsőségét hivatott idézni.

(Fotó: MTI)