Lendvai Magyarországa: búcsú a minőségi újságírástól

2012. október 10. 10:02
Politicus
Mandiner
Tisztelem Paul Lendvai újságírói munkásságát, de ebben a filmben láthatóan sem ő, sem szerzőtársa nem törekedett a valósághoz közeli helyzet leírására.

Paul Lendvai, magyar származású, de hosszú ideje Ausztriában élő neves újságíró német kollégájával, Andrea Morgenthalerrel készített egy 52 perces dokumentumfilmet Magyarországról. A filmet az osztrák közszolgálati televízió kettes csatornája (ORF 2) adta le „Emberek és hatalmak” című műsorának keretében, szeptember végén „Nemzeti álmok – búcsú Európától?” címmel (a filmet sajnos az ORF honlapjáról már levették, de alább megtekinthető).

 

A film hazai promótálásában a baloldali orgánumok aktív szerepet vállaltak, különösen a Klubrádió, amely több műsorsávjában is teret adott a film készítőinek, illetve a filmben megszólaltatott interjúalanyoknak. Túl nagy vihart nem kavart a film, pedig szükség lett volna arra, hogy a magyar politikai elit egyszerre tiltakozzon ez ellen a szimpla propagandafilm ellen. Hivatalosan egyedül Magyarország bécsi nagykövete jelezte nemtetszését a filmmel kapcsolatban. Bár nem értek egyet azzal a gyakorlattal, hogy nagykövetek olvasói levelekkel traktálják a független kézben lévő sajtó olvasóit, egy ilyen ügyben, amely közszolgálati értékekről (is) szól, igenis kötelessége a magyar félnek hivatalosan is megszólalnia.

Ez a film ugyanis szégyen. Mind Magyarországra, mind pedig a film készítőire nézve. Tisztelem Paul Lendvai újságírói munkásságát, de ebben a filmben láthatóan sem ő, sem szerzőtársa nem törekedett a valósághoz közeli helyzet leírására, sokkal inkább a magyar belpolitikai viták egy újabb terepét, fórumát nyitotta meg és mutatta be (a filmet követő háttérbeszélgetéssel együtt) az osztrák tévénézőknek. Magyar vircsaft, mondhatnánk.

 

De vegyük sorra, mi is a baj ezzel a filmmel!

Induljunk ki abból, hogy ezt a filmet az osztrák adófizető polgárok pénzéből fenntartott, ORF2 elnevezésű közszolgálati csatorna sugározta. Erre a csatornára az ORF-törvény vonatkozik, amely az első fejezet harmadik bekezdésében, valamint a 4. § második pontjában igen egyértelműen fogalmaz az osztrák közszolgálati televízió feladatairól: Objektivitás és a hírszolgáltatás pártatlanságának biztosítása (Sicherung der Objektivität und Unparteilichkeit der Berichterstattung), a vélemények sokszínűségének figyelembe vétele (die Berücksichtigung der Meinungsvielfalt), valamint a programok kiegyensúlyozottsága (die Ausgewogenheit der Programme) képezik az osztrák tévé működésének etikai, szakmai alapjait. Nos, itt – köszönhetően a film készítőinek – sem az objektivitás, sem a pártatlanság, sem a vélemények sokszínűségének feltétele nem teljesült.

Már a cím (Búcsú Európától?) is problematikus egy közszolgálati tévében. Búcsú Európától, vagy egy új kezdet hajnala?; A demokrácia alkonya vagy megújítása? Ilyen vagy ehhez hasonló címek például sokkal jobban meg tudták volna jeleníteni a televíziónézők számára a Magyarországon uralkodó álláspontok két fő centrumát, így azonban csak sugalmaz, egyértelműen csak egyfajta értelmezési keretet ismer el. Ezen viszont a kérdőjel odabiggyesztése jottányit sem segít.

A film nyitóképe egy paramilitáris szervezet bohóckodását eskütételét mutatja a Hősök Terén. Egy félkatonai szervezet nyitóképként való megjelenítése olyan, mintha a film nem rólunk, hanem Szíriáról, Afganisztánról vagy Burmáról szólna, ahol a néző a jelenlegi politikai viszonyokat ismerve éppen ezt várja el.

A film legdurvább aránytévesztése minden kétséget kizáróan a megszólaltatott interjúalanyok listája. Az 52 és fél perces filmben Martonyi János 29 másodperc erejéig (a film teljes hosszának nem egészen 1%-áig) képviselhette kormánya, hazája hivatalos álláspontját, miközben mások, így például Ungváry Rudolf vagy Bauer Tamás számára bőven jutott idő, hogy Gyurcsány Ferencről ne is beszéljünk. A kiegyensúlyozottság látványos mellőzése jegyében helyet kapott még Váradi Júlia (többek között a Klubrádió szerkesztője, a Mozgó Világ, a Kritika és az ÉS szerzője; csupa-csupa független médium), egy jobbikos taxis, Schiff András (a film feliratotása szerint „zongorista, Orbán-kritikus”), Iványi Gábor, és egy dokumentumfilmből egyébként minden bizonnyal kihagyhatatlan, mindig megfontolásra érdemes véleményeket kifejtő Dopeman is. Üzembiztos lista ez ahhoz, hogy megfontolt, kiegyensúlyozott véleményekkel, esetleg az elmondottak továbbgondolásával biztosan ne terheljük a műsor nézőit.

A film vonalvezetése, logikai felépítése sem érthető. Össze-vissza ugrálunk az időben: egyszer az 1998-as választások; aztán 1944-45, Horthy és a zsidótörvények; később 1989 – Nagy Imre újratemetés; aztán vissza 1956-ba; megint később 2002 – választási kampány; 2006 – szintén választások; 2000 – a Szent Korona áthelyezése, stb. Érthetetlen, hogy miért jön szóba a '98-as Fidesz-győzelem? Mennyi relevanciája van az akkori győzelemnek a mostani magyarországi viszonyokhoz? Arról már nem is beszélve, hogy a narrátor liberális demokrata Fideszről beszél, amelyet politikai ellenfelei már akkortájt sem liberális elköteleződése miatt emlegettek. Milyen mondanivalóval bírnak ezek az események a filmnek ahhoz az alapfelvetéséhez, hogy Magyarország búcsúzni készül (ha már el nem búcsúzott, ahogy a film végén Bauer Tamás jelzi) a demokráciától?

A narrátor szerint a kormány 2010 óta folyamatosan építi le a demokráciát. Így, belemondva az arcunkba. Nem azt mondja a narrátor, hogy ellenzéki vélemények szerint, vagy egyes elemzők véleménye alapján…., hanem kinyilatkoztat. Mintha egy audiovizuális publicisztikát néznénk. Félreértés ne legyen, ebben még igazuk is van a film készítőinek, magam is hasonlóan fogalmaztam tavaly decemberben, csakhogy ez itt – újra tegyük egyértelművé – az osztrák adófizetők pénzéből eltartott közszolgálati televízió, ahol erősen kérdéses, hogy helye van-e egy ilyen sarkos megfogalmazás.

A következőkben a film narrátora úgy fogalmaz: az új alkotmány, az új médiatörvény és az új választási törvény bebetonozza a Fideszt a hatalomba. Erre azonban sem az alkotmány, sem a médiatörvény nem képes. Előbbi is csak abban az esetben lenne, ha az alkotmány a Fideszt nevezné meg magyar állampártként. A választási törvény már más tészta, írtunk is róla nem egyszer, de akkor precízen kell fogalmazni. Apró kis hiba, hogy a narrátor szerint Orbán a '98-as választásokat követő két (parlamenti) választást elvesztette Gyurcsány Ferenccel szemben. Ezzel szemben mindenki számára világos, hogy Gyurcsány egy választási győzelmet tudhat magáénak, 2002-t Medgyessy vezetésével hozta az MSZP.

Ungváry Rudolf szövegeinek elemzése túl nagy sportértékkel nem bír, egy paranoiás gondolatok tárházával megáldott ember szánni való kinyilatkoztatásai ezek, de például „a Fidesz-hívők szerint egy valóság van, és hogy ők képviselik a nemzetet, egy európai sose gondolkozna így” égbekiáltó igazságtalanság. Egy pillanat alatt minden Fidesz-támogatót (nem hívőt!) sikerült nem európainak tekinteni, mint amikor azt mondják: minden cigány lop, minden bankvezér zsidó, minden baloldali nemzetietlen, stb.; arról nem is beszélve, hogy olyan, hogy Fidesz-hívő nincsen, ez nem egy homogén massza, ami akár csak egy jellemzővel is leírható volna.

Ungváry kedvelt és sok különböző formát öltő mondása, hogy a magyar társadalom megragadt valahol az 1944-45-ös időkben. Mintha Magyarország akkor született volna. Nem volt előtte 900 év, amely nyomot hagyhatott volna a magyarokon. Nem. Csak a két világháború közötti világ égett be úgy a magyarok gondolkodásába, hogy azt onnan nem lehet kiverni. Ne legyünk naivak, mindannyian tudjuk, hogy itt miről van szó: a magyarok többsége (itt dacolva minden közvélemény-kutatási adattal) továbbra is antiszemita, rasszista, xenofób, de mindenekelőtt fasiszta. És ahogy a Horthy-korszak előtti, úgy az azt követő időszak sem tudott semmilyen nyomot hagyni rajtunk, sem a Kádár-rendszer durva ideológiai, szellemi, morális pusztítása, sem a rendszerváltozás utáni időszak. Az a tény pedig, hogy az 1990-es választások óta a kádári világot néhol mondanivalójával, de leginkább személyi kontinuitásában megjelenítő szocialisták 3 választást is nyertek, finoman negligálható az Ungváry-féle gondolkodásban.

Ungváry szerint az '56-os forradalom legmegdöbbentőbb jelensége az volt, hogy a magyarok milyen gyorsan alkalmazkodtak az új hatalomhoz. Példaként az 1957. május elsejei felvonulást említi, ahol szavai szerint több százezer ember vett részt, kiállva a hatalom mellett. Azon túl, hogy több százezer ember jelenlétéből nem lehet 10 millióra általánosítani (de még arra sem, hogy mindenki önszántából vett-e részt a rendezvényen), emlékeztessük magunkat újra, hogy ugyanez az ember a magyarokat korábban a '44-'45 előtti világ attitűdjének hordozóiként aposztrofálta. A következő interjúrészletben Ungváry újabb logikai bakugrással ismét visszatér a „magyarok megrekedtek a Horthy-korszakban” mantrára, amely szerint a magyarokat a Kádár-rendszer egyáltalán nem érintette meg, attitűdjüket nem tudta befolyásolni, nem tudta őket megtörni.

Mire minden rossz el lett mondva Magyarországról, 15:50-nél megjelenik Martonyi János külügyminiszter 19 másodperc erejéig, de nem a korábbiakat cáfolja (azt 19 másodperc alatt nem is lehet), hanem az alkotmány bizonyos elemeit próbálja megmagyarázni, a film ezen részében teljesen értelmetlenül, hisz előtte zsidók kiirtásáról volt szó, nem az alkotmányról. Hogy miért került ide Martonyi, nem tudjuk. Hacsak az nem volt cél, hogy megmutassuk a közönségnek, a külügyminisztert is megszólaltattuk. Aki után egyébként rögtön Gyurcsány kapja szót, másodjára. Ő egyébként háromszor kapott helyet a filmben, többek között a Klubrádió kapcsán is ő nyilatkozik.

Váradi Júlia véleménye szerint Magyarországon öncenzúra van, mert az emberek nem mondják ki azt, amit ki kellene mondani, ugyanis a hatóság büntet a nem adekvát (sic!) véleményekért. Azt, hogy ez nem igaz, már nem tudja meg a kedves néző. A film következő etapjában Iványi Gábor lelkész beszél értelemszerűen keserű szájízzel arról, hogy egyháza január elseje óta nem egyház többé. Keserűsége érthető, objektív véleményalkotás azonban éppen ezért egyáltalán nem várható tőle (azt, hogy 4 évig SZDSZ-képviselő volt a magyar országgyűlésben, már nem is említem). Az egyházakról szóló vitát egyszer csak hirtelen Bauer Tamás véleménye váltja, mely szerint Orbán Viktor ugyan de jure fenn akarja tartani az uniós tagságot, de facto azonban nem (hogy jön ez az egyházakhoz?). Később pedig Martonyi megkapja újabb 9 másodperces szereplési lehetőségét. 

A narrátor a film vége felé sem helyez komolyabb hangsúlyt az objektivitásra, felvezetőjében („a magyar költségvetési lyukak tömködésére a kormánynak rendkívül kreatív ötletei vannak”) mintha szervilisen megágyazna Bauer következő – egyébként tartalmilag elfogadható –, magánnyugdíj-pénztárakkal kapcsolatos nyilatkozatának. Bauer a lehetőséget megragadva még hozzáteszi: Magyarország nem demokrácia többé. A végén kapunk még egy kis Ungváryt (ő egyébként a leggyakoribb szereplő): szerinte a baloldal nincs felnőve a – fasiszta értelemben vett – harchoz. Dopeman véleményénél pedig már nem tudunk mit mondani… A filmhez mindezek okán már az sem tud semmit pozitív értelemben hozzátenni, hogy a gyöngyöspatai eseményeket, a Jobbik befolyását a településen – amely a film állításával szemben egyébként nem rendelkezik 17%-os parlamenti részesedéssel, ellenben a választások első fordulójában, listán ért el közel ekkora eredményt – viszonylag semlegesen sikerül a készítőknek bemutatni.

Az egész filmet a fentieken kívül valami egészen különleges aura lengi körül. A náci Németországot bemutató dokumentumfilmek narrátorainak szerepeltetésével, a sokszor vészjósló aláfestő zene alkalmazásával és lassított felvételek bevágásával ez a film egy minden mértéket felülmúlóan egyoldalú és torz Magyarország-ábrázolás.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

Összesen 114 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Valóban, ez a legszánalmasabb, azóta már többszáz magyar és osztrák , sőt európai értelmiséginek kellene tiltakoznia a közszolgálatiság és elfogulatlan tájékoztatás eme megcsúfolása ellen.

Erre inkább Obersovszkynak kellett volna válaszolnia

„Ez a film ugyanis szégyen. Mind Magyarországra, mind pedig a film készítőire nézve.”
Széséges elvek, de csak papíron élnek:
„Objektivitás és a hírszolgáltatás pártatlanságának biztosítása (Sicherung der Objektivität und Unparteilichkeit der Berichterstattung), a vélemények sokszínűségének figyelembe vétele (die Berücksichtigung der Meinungsvielfalt), valamint a programok kiegyensúlyozottsága (die Ausgewogenheit der Programme) képezik az osztrák tévé működésének etikai, szakmai alapjait.”
Valójában az osztrák tévé működése hasonlít a Pravda működéséhez.

A szovjet Pravda jelentése Igazság volt. A szovjet Pravdából az Igazságnak kellett volna folyni.
„Az utca embere Bécsben úgy vélekedik, hogy Magyarországon nem valami jó a helyzet.
Jönnek a régi idők. „Nem tudom, hogy kommunistának, vagy szocialistának nevezzük, de az biztos, hogy Orbán egy diktátor.”
Egy másik szerint az emberek csak arról tudnak, amit a tévében hallottak, akik szerint állítólag diktatórikus a magyar rendszer. „

Van egy színvonal, ami alattiakkal fölösleges a vita. Velük nem, de az ország, az országlakosok jó híréért érdemes és kell tenni, ki-ki, amit helyzetéből fakadóan tud. Itt olyan mélyek a gyűlölet, a bosszú gyökerei, hogy szinte nyomasztó! Talán ez az egész csak egy egzisztenciájában veszélyeztetett, mert boldogulási lehetőségeiben most másokkal osztozni kénytelen, de nagyon vékony, humán értelmiségi réteg hangja? A közgazdászaikat nem tudom becsülni, mert ha valóban jók lennének, három ciklus zavartalan kormányzás után nem egy totálisan eladósított, termelőeszközeitól megfosztott országban élnénk. A kárpótlás volt a főbűn, a rabló privatizáció a másik. Az SZDSZ kiemelkedő politikusai elégedetten nyilatkozták, h. végső soron a renszer átalakítása az ő elképzeléseik szerint történt meg. A Kádár rendszer gazdaságilag bukott meg, de látni kell, hogy akkor milliók éltek letbizonytalanság helyett szerény jómódban, viszont pontosan azok, akik nagyon rosszul jártak, nem érik, nem érhetik fel ésszel azt, hogy nagyon rossz helyzetüket nem az Orbán kormánynak köszönhetik! Nagyon nehéz szakképzetlen, az általános iskolát sem eredményesen elvégzett embereknek munkát és így kenyeret adni. Munka nélkül pedig biztosan jár a kenyér? Mekkora szelet? Kiknek a pénzéből? Mindenkiéből, akinek van, kevés, sok, megszámlálhatalan, egyformán, vagy akinek több van, adjon többet? Egyszerűbb munkák is vannak, mint az ilyen problémákkal foglalkozás. Talán jobb rendszer az, ahol sokszor van népszavazás. Viszont biztos az, hogy mindenki rendelkezik olyan alapfokú tájékozottsággal, hogy felelősen tudjon véleményt nyilvánítani?

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés