Jogászok a sajtójogról: Közéleti vitákat akarnak a bíróság előtt lejátszani

2015. március 9. 13:01

Írta: Bakó Beáta
Magyarországon elég alacsony szinten van a közéleti vitakultúra, amit az is jelez, hogy gyakran személyiségi jogi vagy rágalmazási perekben próbálják ezeket a bíróságok előtt lejátszani az érintettek – mondja Bodrogi Bea és Kárpáti József. A CivilMédia jogászai gyakorlati útmutatót szerkesztettek a sajtószabadság és a személyiségi jogok kapcsolatáról. Interjúnkban a rendőrfotózásról és a kommentekért viselt felelősségről is kérdeztük őket.
Szerkesztettek egy könyvet, amely a sajtószabadság és a személyiségi jogok kapcsolatáról szól. Miért tartották fontosnak egy gyakorlati útmutató kiadását, és kiknek szánják a kötetet?
 
Bodrogi Bea: Az elméleti szakirodalma nagy, de a gyakorlati jellegű megközelítése nem olyan hangsúlyos ennek a témának. Azoknak szánjuk, akik a közélet vitáiban bármilyen formában részt vesznek, véleményt formálnak.  Jogalkalmazóknak, ügyvédeknek, újságíróknak szól, hogy a gyakorlati jellegű kérdésekre is választ kaphassanak ezen a könyvön keresztül.
 
 
Mennyire teremt új helyzetet a megújult szabályozás: az új médiatörvény és az új Ptk? Beváltotta-e a médiatörvény a hozzá fűzött aggályokat?
 
Kárpáti József: Kevéssé a médiatörvénnyel foglalkoztunk ebben a könyvben, de általában véve azt mondhatom, hogy sokkal több félelmem volt ezzel kapcsolatban az elején, mint amit jelenleg látok. De attól még azok a veszélyek, amikre felhívtuk a figyelmet, és aminek azért elég komoly nemzetközi visszhangja is volt, ezek továbbra is kódolva vannak a rendszerben. Például attól még, hogy nem bírságol a Médiahatóság, a bírságolás lehetősége a rendszer része, és ez chilling effect-et eredményezhet.
 
BB: A mi könyvünk az új Ptk-val és az új Btk-val foglalkozik. Átgondolva, hogy mi érinti az újságírókat napi szinten, az a sajtó-helyreigazítás, a személyiségi jogi per, a jóhírnév és a becsület védelme.
 
*
 
Mivel találkoznak a gyakorlatban, többnyire milyen perekkel kell az újságíróknak szembenézniük? A sajtó-helyreigazítási perek gyakoribbak, vagy inkább polgári perben kártérítést kérnek, esetleg büntetőfeljelentést is tesznek az érintettek?
 
KJ: Vannak bevett módszerek. Például, hogy először sajtó-helyreigazítási pert indítanak, ami egy viszonylag gyors, egyszerű eljárás és a bízonyítás terhe jobbára az alperesre hárul. Így a sajtó-helyreigazítási eljárásban gyors eredményt el lehet érni: miután ez megvan, utána lehet egy kártérítési pert indítani, egy kicsit kevesebb kockázattal, habár nem pontosan ugyanazokat a tényeket vizsgálja a bíróság a kétfajta eljárásban. Olyan is előfordul, hogy büntetőeljárást indítanak a felek egymás ellen. Gyakran azt látjuk, hogy közéleti vitákat visznek a bíróság elé, próbálják rávenni a bíróságot, hogy mondja ki, melyik oldalnak van igaza az adott közéleti vitában. Ez eléggé gyakori jelenség, de nem csak Magyarországon. Az lenne a kívánatos, ha a bíróság kevésbé avatkozna be a közhatalom eszközeivel az ilyen közéleti vitákba, de egyébként maguk a bírák sem nagyon kedvelik az ilyen ügyeket.
 
Mennyire van arra lehetőségük a bíróságoknak, hogy távol tartsák magukat az ilyen közéleti vitáktól? A bíróság gondolom, kénytelen dönteni abban az ügyben, amit elé visznek.
 
KJ: Természetesen a bíróságnak a keresetet el kell dönteni. Viszont a közéleti szereplők bírálhatóságának a keretei lehetőséget adnak arra, hogy a kereset elutasítása mellett a bíróságok tartózkodjanak a közéleti, politikai vitákban való állásfoglalástól. Ezt sokszor alkalmazzák is.
 
BB: Az azért tendencia, hogy a közéleti viták a bíróságokon landolnak, miközben a közéleti vitakultúra minősége rendkívül alacsony szinten van. A jog bevonása ezen a területen egy politikai játszma, amiben kiszolgáltatottak a jogalkalmazó bírák. Döntenie kell nyilván a bíróságnak a polgári eljárásokban. Viszont büntetőügyekben lehetősége van a jogalkalmazónak arra, hogy akár az eljárás kezdeti szakaszában megszüntesse az eljárást bűncselekmény hiányában.
 
Érdemes lenne ezzel kapcsolatban leszögezni, hogy mi a különbség aközött, hogy valaki rágalmazás miatt büntetőeljárást indít, vagy hogy polgári pert indít a személyiségi jogainak a megsértése miatt. Ezt a kettőt gyakran keverik a közbeszédben.
 
KJ: A polgári jogi viszonyokban két mellérendelt, egyenrangú magánszemély jogvitáját dönti el a bíróság. Tehát egyikük mellett sem áll a rendőrség vagy az ügyészség, hanem a két fél szabadon hozhat fel mindenféle bizonyítékot a bíróság előtt. A bíróság ilyenkor polgári jellegű joghátrányt alkalmaz: ez legtöbbször a jogsértés megállapítására, a további jogsértéstől való eltiltásra, illetve kártérítés vagy sérelemdíj megítélésére korlátozódik. A kártérítést és a sérelemdíjat ki kell fizetnie az alperesnek, de ennek a következménye semmilyen esetben nem lehet börtönbüntetés. Legfeljebb magánjogi végrehajtás, tehát leegyszerűsítve letilthatják a fizetését, elárverezhetik a házát, ha nem fizeti meg a kártérítést.
 
BB: A büntetőeljárásnak ehhez képest ultima ratio-nak kell lennie, vagyis csak a legvégső esetben szabad alkalmazni. A strasbourgi Emberi Jogi Bíróság nagyon határozott ebben a kérdésben. Számos ügyben azért állapította meg a véleménynyilvánítás szabadságának megsértését, mert büntetőjogi szankciót alkalmaztak a politikus vagy más közéleti személyiség tevékenységét erős szavakkal bíráló újságíró ellen.
 
Polgári perben mindig a másik félnek fizetem a kártérítést, viszont büntetőperben, ha pénzbüntetésre ítélnek, akkor azt az államnak fizetem. Tehát aki engem feljelent, mert csúnyát mondtam rá, az nem lát ebből semmilyen hasznot. Miért éri ez meg neki? Kicsit bosszúállás-jellege van a rágalmazás miatti feljelentgetésnek, nem?
 
KJ: Mondhatjuk, hogy bosszúállás, de célszerűbb inkább azt mondani, hogy szimbolikus elégtételt tud ilyenkor venni a sértett. Ha kicsit elrugaszkodunk a becsületsértéstől és a rágalmazástól, és általában a büntetőjogot nézzük, akkor azt mondhatjuk: a büntetőjog alkalmazására akkor kerül sor, ha az adott cselekmény már annyira veszélyes a társadalomra, hogy az állam úgy gondolja, a rendőrség, az ügyészség, a bűnüldözés eszközével kell ezt a cselekményt üldözni és büntető bíróság elé kell vinni azt, mert ott erősebb joghátrányt lehet alkalmazni az elkövetővel szemben.
 
BB: És azért ott van a szabadságvesztés általi fenyegetettség is! Tehát az két különböző kategória, hogy nekem azt mondja egy bíróság, hogy a jogsértésért fizetnem kell valamennyi kártérítést, vagy pedig – akár felfüggesztett – szabadságvesztésre ítélnek.
 
KJ: Igen, teljesen más jellegűek a szankciók. A büntetőjogi pénzbüntetést, ha nem fizeti ki valaki, akkor az szabadságvesztésre változtatható, szemben a polgári jogi szankcióval, ahol ilyen nincs. És elvileg a rágalmazás és a becsületsértés szankciója is lehet a jog szerint szabadságvesztés, bár ezt nagyon ritkán alkalmazzák, de volt már rá példa, hogy felfüggesztett szabadságvesztést szabtak ki rágalmazás miatt. A mi személyes véleményünk az, hogy nem helyénvaló a rágalmazást és a becsületsértést a büntetőjog eszközeivel üldözni, mert ez a sajtószabadság korlátozása irányába hat. Mégpedig azért, mert ez a fenyegetettség óhatatlanul is befolyásolja az újságírót.
 
Európában mennyire bevett, hogy büntetőjogi szankcióval fenyegetik a rágalmazást?
 
KJ: Ez teljesen változó. Az EBESZ-ajánlások is abba az irányba mennek, hogy ne legyen büntetőjogi kategória. Érdekes módon egyes olyan országokban, amelyek később kezdték el a demokráciát tanulni például tudomásom szerint Montenegróban ki is veszik a büntető kódexből ezeket a szabályokat. De ott, ahol nagy múltra tekint vissza a demokrácia, Nyugat-Európában is sok helyen van büntetőjogi fenyegetettség. Tehát nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy a fejlettebb nyugati országokban kevésbé lenne büntetőjogi kategória.
 
BB: Ez egy kétlépcsős probléma: az egyik, hogy a jogalkotó eldönti, hogy ezt a tényállást kriminalizálja-e vagy sem. Mi egyértelműen a dekriminalizáció mellett foglalunk állást. Szerintem a polgári jog biztosít olyan megfelelő eszközöket, amelyekkel az emberi méltóság vagy a személyiségi jogok megsértése esetén jogorvoslatot lehet kapni. Ha már egyszer van ez a büntetőjogi tényállás, mint Magyarországon, akkor jön a második lépcső: a jogalkalmazásban kell olyan szempontrendszert alkalmazni, ami figyelembe veszi a büntetőjog ultima ratio jellegét. Például 10 esetből 7 esetben nem is áll meg a büntetőjogi feltételrendszer: nem veszélyes a társadalomra, nem valósul meg a rágalmazás tényállása, tehát már ebben a fázisban a jogalkalmazónak eszköze és lehetősége van arra, hogy az ügyek nagy részét kiszelektálja és azt mondja, hogy ez nem bűncselekmény. Magyarországon csak részben van ilyen tendencia. De ha lenne, akkor nyilván ez egy üzenet lenne a közéletben részt vevő szereplők számára, hogy nem éri meg büntetőeljárást indítani.
 
*
 
Említették az előbb a sajtó-helyreigazítást. Most egy nagyon hasonló, a képmáshoz és a hangfelvételhez való jog érvényesítésére szolgáló eljárásról szóló javaslatot nyújtottak be a parlamentben. Itt is megfordul a bizonyítás, a sajtó-helyreigazításhoz hasonlóan az alperesnek kell bizonyítania. Mi a véleményük erről?
 
KJ: Teljesen felesleges új szabályozásokat bevezetni, mert a meglévők tökéletesen elegendők ahhoz, hogy megvédjék azokat az embereket, akiket méltánytalanság ér. Az, hogy miként lehet valamit bizonyítani, az bizonyítástechnikai kérdés. De ezekről felesleges újabb és újabb szabályokat hozni. Nem egyszerű dolog nyilván a képmás eredetének és azonosságának a bizonyítása: ez nehéz helyzetbe hozná az alperest egy ilyen eljárásban. Ha szakmai szinten a jogalkotó meggyőzhető, akkor van lehetőség arra, hogy ez a javaslat ne lépjen hatályba, de azzal kapcsolatban, hogy szakmai vita kialakul-e, szkeptikus vagyok.
 
BB: Bár még ez tervezet, nagy esélyt látok arra, hogy a parlament el is fogadja. A Kúria már kiadott egy állásfoglalást ezzel kapcsolatban, kritizálva a javaslatot. Ahogy jelenleg a jogalkotás zajlik, az érintett szakmák képviselőit senki nem kérdezi meg, szakmai vita és hatástanulmány nélkül fogadnak el minden jogszabályt, ami rendkívül káros.
 
Elhangzott, hogy gyakran közéleti vitákat próbálnak lejátszani a bíróságok előtt személyiségi jogi perekben. Ezzel kapcsolatban nagy visszhangot kapott egy, a könyvben is részletesen elemzett ügy: mikor Kiss László alkotmánybíró beperelte és feljelentette Ungváry Krisztián történészt, mert azt írta róla, hogy hivatalos kapcsolat volt és jelentett az állambiztonságnak. Ha ebben az interjúban ezt leírom, akkor lehet, hogy Kiss engem is beperel? Az Indexet ugyanis már feljelentette, amiért beszámolt a strasbourgi ítéletről.
 
KJ: Ennek a veszélye megvan sajnos.
 
Akkor írjam azt, hogy Mr. K? Mint a strasbourgi ítéletben?
 
KJ: Én a könyvben K. úrnak írtam. Pont ez az, ami miatt egyáltalán sajtószabadságról beszélünk, hogy van némi chilling effekt-je az ilyen pereknek: az ember tényleg elgondolkodik róla, hogy most akkor kiírja-e az érintett nevét vagy nem. Az, hogy ez a kérdés egyáltalán felmerül ebben az interjúban, azt bizonyítja, hogy mennyire valós veszély a „chilling effect”, azaz a „fagylaló hatás”.
 
Két fontos kérdés van ebben az ügyben: egyrészt Ungváry iratok, bizonyítékok alapján állítja, amit állít. Ezeket nem vizsgálták a perben? Másrészt pedig egy alkotmánybíróról beszélünk, akinek többek között pont az alapjogok, köztük a szólásszabadság védelme lenne a feladata, nem?
 
KJ: Az adott ügyben a strasbourgi bíróság csak azt vizsgálta, hogy tudományos-történelmi vitáról van-e szó, és az információkat a tudomány módszereivel dolgozta-e fel Ungváry: tehát például levéltári, könyvtári források alapján dolgozott-e. Azt, hogy milyen következtetést vont le ebből Ungváry, hogy ki volt ügynök vagy párttitkár, és ezek közül melyik a rosszabb, ebben nyilván nem foglalt állást a bíróság. Annyit mondott ki, hogy mivel volt ténybeli alapja ezeknek a megállapításoknak, és egyébként a történettudomány eszközeivel végezte Ungváry ezeket a kutatásokat, történészi véleményt formált. Nem a bíróság feladata, hogy közelmúlt kérdéseiről szóló történelmi vitákat eldöntse. Azt a bíróságon nem vizsgálták, hogy Ungváry minden egyes megállapítása száz százalékig megállja-e a helyét, ilyet egyébként egy történésztől el sem lehet várni.
 
BB: A bíróságnak az ilyen típusú ügyekben azt kell megvizsgálnia, hogy egyrészt a kritikával érintett személy közszereplő, közhatalmat gyakorló-e, akinek a kritikával szemben alapvetően tágabb tűrési kötelezettsége van. Másrészt, hogy az adott téma közérdeklődésre számot tartó ügy-e és volt-e az írásnak egyáltalán ténybeli alapja? Közszereplés esetén nem azt kell vizsgálni, hogy a vélemény alapjául szolgáló tények valósak-e, hanem azt, hogy volt-e ténybeli alapjuk. Végül azt kell megvizsgálnia a bíróságnak, hogy az író betartotta-e a rá vonatkozó szakmai szabályokat. Az Ungváry-ügyben nyilván az, hogy ki volt besúgó vagy nem besúgó, az nagyon nem mellékes: ez érinti a történelmi múltunk feldolgozását, ez közügy. És nem mellékesen fontos, hogy ki az érintett. Ha nem közszereplő, hanem XY, akinek semmilyen közéleti szereplése nincsen, nyilván az ő tűrési kötelezettsége más szinten van. A közéleti szereplőknél ez a szint jóval magasabb: mind a büntető, mint a polgári ügyekben.
 
Az új Ptk. már nem a közszereplőt, hanem a közszereplést teszi a középpontba. Hoz-e ez majd valamilyen változást?
 
KJ: A közszereplő definíciója a régi törvényben se volt egzaktan megadva, de ez nem is lehetséges. Így önmagában az, hogy a közszereplő helyett nyilvános közéleti szereplést említ most a Ptk, az nem érinti a tartalmat. A szabályozásban (és az alkotmánybírói értelmezésében) vannak arra utaló jelek, hogy azt fogja vizsgálni a bíróság, nyilvános közéleti szereplésről volt-e szó, és nem elsősorban, kizárólag az adott személy státuszát. Ettől függetlenül azért vannak személyek, akiknek a nyilvános szereplése majdnem mindig közszerepléssel jár: egy politikus, egy közhatalmat gyakorló személy nehezen mondhatja azt, hogy ugyan szónokolt egy rendezvényen, de az nem volt nyilvános közéleti szereplés. De adott esetben nyilvános közéleti szereplés lehet az is, ha egy magánszemély szónokol egy tüntetésen. Ekkor ő nem gyakorol közhatalmat, de megnyilvánul a közélet felé, véleményt formál, és a döntéshozatalt kívánja befolyásolni, tehát közéleti szereplő lesz, és a szerepléssel összefüggésben hasonló, alacsonyabb fokú védettségi szabályok fognak rá vonatkozni, ugyanúgy, mint például egy politikusra.
 
A jogkövetkezményekkel kapcsolatban meg kell különböztetni a felróhatóság-alapú és a felróhatóságtól független szankciókat. Ezt lefordítva: mi van, ha egy újságíró teljesen körültekintően jár el, de mégis valótlanságot ír, kiderül, hogy tévedett. Akkor őt mire kötelezhetik, előfordulhat-e, hogy valamilyen jogcímen így is fizetnie kell?
 
KJ: Nem. Ha az újságíró úgy járt el, ahogy általában az adott helyzetben elvárható és nem tehetett róla, hogy amit írt, az nem igaz, akkor ez neki nem felróható. Ebben az esetben az úgynevezett szubjektív szankciókat, a kártérítést és a sérelemdíjat vele szemben nem lehet alkalmazni. Ilyenkor mit tehet a bíróság? Megállapíthatja, hogy megtörtént a jogsértés, kötelezheti az újságírót, hogy kérjen bocsánatot, eltilthatja az ilyen és hasonló további jogsértésektől. De kártérítést nem alkalmazhat. Tehát például ha az ingatlan-nyilvántartásban hiba van a tekintetben, hogy kinek a tulajdonában áll valamely nagy értékű ingatlan, és erre hivatkozva az újságíró leírja, hogy XY politikus vásárolt egy százmilliós ingatlant, akkor ebben az esetben nehéz lenne azt mondani, hogy az újságíró nem járt el jóhiszeműen. Hiszen a közhiteles nyilvántartásokon alapuló információból írt cikket, de tényszerűen valótlan, amit leírt. Ilyenkor a bíróság megállapítja a jogsértés megtörténtét, de mivel nem tehet az újságíró arról, hogy nem írt igazat, ezért kártérítést és sérelemdíjat nem lehet a terhére megállapítani. Ez a szubjektív és objektív szankciók közti különbség.
 
BB: Józsi most egy tévedésen keresztül mutatta ezt be ezt a kérdést, de ezekben az esetekben kardinális kérdés annak vizsgálata, hogy az újságíró betartotta-e a rá vonatkozó szakmai szabályokat. Ezzel kapcsolatban a strasbourgi bíróság néhány alapszabályt fektetett le: az újságírónak például biztosítania kell a válaszadás lehetőségét: magánszemélyeket érintő tényállítások körében erősebb ellenőrzési kötelezettsége van, mint közszereplő esetén. Nem kell viszont ellenőriznie a hivatalos jelentések tartalmát és az sem várható el tőle, hogy az ügyeket olyan mélységgel derítse fel, mint a nyomozó hatóság. Továbbá az sem róható az újságíróra, ha a sztori megjelenése után olyan újabb információk kerülnek elő, amely az újságcikk írásakor nem álltak még rendelkezésre és ennek fényében a történet más megítélés alá eshet.
 
*
 
Az új Ptk-ban még az szúrt szemet, hogy egyes közösség tagjai indíthatnak pert az őket a közösség tagjaként ért jogsérelemért. Ehhez hasonló szabályozást ráadásul már elkaszált az Alkotmánybíróság korábban, de most beleírták a lehetőséget az alkotmányba. Mi erről a véleményük? Tudnak-e olyan esetet, hogy éltek-e ezzel a lehetőséggel?
 
KJ: Volt már ilyen per. Egy jogvédő szervezet indította az ellen a bírónő ellen, aki az ítélete indokolásában a cigányságot érintő pejoratív megjegyzéseket tett.
 
 
KJ: Igen, abban az ügyben, de a bíróság a keresetet elutasította, mert lekésték a felperesek a perindítási határidőt. Ez egy hosszú vita, gyakorlatilag a rendszerváltás óta jelentkeznek olyan igények, amelyek közösségeket szeretnének védeni a gyalázkodó kijelentésektől. Itt a közösségek méltósága és a szólásszabadság, mint konkuráló értékek jelennek meg. Azt, hogy ezt így oldották meg Ptk-ban, az biztosan nem jó, mert a szabályozás önkényesen válogat a védett csoportok között. Tehát bizonyos nemzetiségi csoportot vagy vallási csoportot ért sérelem miatt lehet perelni, de például a fogyatékosokat vagy a szexuális kisebbségeket ez a tényállás nem védi. Ez a fajta különbségtétel mindenképpen indokolatlan, hiszen ésszerű indok nélkül tesz különbséget sérülékeny csoportok között. Az már egy jogelméleti kérdés, hogy egy csoportnak lehet-e méltósága. Egyénnek lehet méltósága, csoport esetén ez nehezen értelmezhető. Kodifikációs probléma is van a törvényszöveggel: nagyon nehéz meghatározni, hogy mi az a cselekmény, ami jogellenes lehet ebben a helyzetben: erről részletesen írtunk a könyvben. Tehát ilyen formában, ahogy a Ptk-ban ez benne van, szerintem nem megfelelő. Azzal kapcsolatban, hogy egyébként a közösséget a gyalázkodó kijelentésektől mennyire kell védeni vagy nem védeni, én inkább szólásszabadság-párti vagyok de természetesen felhozhatók érvek a másik oldal mellett is.
 
Mi a helyzet a rendőrfotózással? Az Alkotmánybíróság erről is döntött nemrég, ezután a Kúria vissza is vonta az erről szóló jogegységi határozatát, de újat meg nem hozott. Akkor most merhetünk-e bátran rendőrt fotózni az Ab határozata alapján vagy sem?
 
KJ: Azt mondja ez az alkotmánybírósági döntés, hogy akkor nem jogszerűtlen a rendőr fotózása, ha ez közérdeklődésre számot tartó rendezvényen történik és a jelenkor eseményeiről való tudósítás miatt szükséges, továbbá a fotózás nem öncélú.
 
Az mit jelent, hogy nem öncélú?
 
KJ: Például az orrát túró rendőr lefotózása egy rendezvényen az öncélúnak minősülhet, ha ezzel semmilyen igazolható célja nincs a tudósítónak.
 
És mi van, ha intézkedik? Az közérdeklődésre tarthat számot akkor is, ha nem rendezvényen történik, nem? Hiszen ő közpénzből közhatalmat gyakorol.
 
KJ: Igen, ez a másik kérdés. Például ha egy hajléktalan embert igazoltat a rendőr, de ez nem egy tüntetésen történik, és pusztán ezt a folyamatot kívánja egy fotóriporter megörökíteni, ez egy jó kérdés...
 
BB: Szerintem ez a kérdés az állam ellenőrzéséről, az állam nevében fellépő és közhatalmat gyakorló személyek munkájának átláthatóságáról, ellenőrzéséről szól. A rendőrök intézkedésük során ugyanis nem magánszemélyként, hanem az állam „kezeként” járnak el. A rendőr igazoltathat kényszerítő eszközt alkalmazhat, amit egy magánszemély nem tehet meg. Mindezért a rendőr – közhatalmi minőségénél fogva – a személyiségi jogok tekintetében nem kezelhető egyformán az ilyen minőséggel nem rendelkező magánemberekkel. Vagyis álláspontom szerint a nyilvános helyen fellépő, egyedi ügyekben intézkedő rendőr arcát sem kell kitakarni. A kizárólag személyiségi jogi megközelítés hibás voltára az Ökotárs példáját hoznám fel. Amikor Móra Veronikával a rendőrök kisétáltak az Ökotárs irodájából, a médiumok ezeken a fotókon kitakarták a rendőrök arcát, tekintettel arra, hogy ők nem közszereplők. Mórának pedig nem volt kitakarva az arca, mivel ő közszereplő. Ez így teljesen nonszensz.
 
*
 
Az internetes kommentekkel kapcsolatban is hozott nemrég az Alkotmánybíróság döntést és korábban a strasbourgi bíróság is. Tényleg az lesz a tendencia, hogy például a Mandiner felelni fog azért, amit a kommentelők írnak?
 
KJ: A magyar jog szerint igen. Majd lesznek szép kis próbaperek, azért nem kell ezt a dolgot feladni. A magyar jog és jelenleg nagyjából a strasbourgi ítélkezés is ezt mondja, hogy a honlap fenntartója polgári jogi felelősséggel tartozik a kommentek tartalmáért. De egyre inkább látszik, hogy ez nem egy kőbe vésett szabály, akár változhat is. A perekben lehet próbálkozni alternatív megoldásokkal, és ki fogja ez magát forrni: nem biztos, hogy ez lesz a vége a törvénykezésnek, mint ami most kiolvasható a Kúria ítéleteiből.
 
BB: A strasbourgi ügy, a Delfi-ügy még nem egy végleges ítélet, a Nagykamara hamarosan meghozza ez ügyben a döntését. Sok nemzetközi szervezet lobbizik azért, hogy az internet jellegét, az internet által lehetővé tett véleménynyilvánítási szabadságot is figyelembe vegyék. Ez egy állandóan fejlődő terület, amit a jogalkalmazásnak és a jogalkotásnak is követnie kell. Ez nagy kihívás alapjában véve, de én is azt gondolom, hogy ezek nem kőbe vésett szabályok és a mostani ítélkezési gyakorlat, ami a médiumokat teszi felelőssé a kommentekért, változni fog. Ha a felelősség megállapításán kívül valamilyen szankció is szóba kerül, akkor most is több szempontot mérlegelnek.
 
Mennyibe fognak kerülni ezek a „szép kis próbaperek” a portáloknak, amíg az ítélkezési gyakorlat változni fog?
 
KJ: A jog meg a jogalkalmazás nem egy olyan terület, ahol gyors forradalmak vannak: lassabban kristályosodik ki egy gyakorlat. Megtörténik egy vélt vagy valós jogsértés: mire az ügy a Kúriára eljut, az 3-4 év. Aztán még ha a Kúria véleménye meg is változik, az is még további pár évig eltarthat. Viszont ezzel kapcsolatban egy érdekes dolgot figyeltem meg: a jogszabályváltozások kapcsán kialakult egyfajta mobilitás a bírói karban. Relatíve fiatal, negyvenes éveik elején járó vagy akár negyvenévesnél fiatalabb bírók kerülnek törvényszéki pozíciókba, ahol az ilyen ügyekben ítélkeznek. Ők esetenként talán jobban rálátnak a digitális korszakra, mint idősebb elődeik. A mobilitás az ítélkezési gyakorlatban is lényeges változásokat eredményezhet.
 
BB: Én nem teljesen értek egyet Józsival ebben a tekintetben. Az igaz, hogy a fiatalabb generáció általában az internethasználattal kapcsolatban nagyobb nyitottsággal, tudással rendelkezik, de nem mernék ilyen sarkosan fogalmazni. A bíráknak a nyitottság, a haladó szellemiség tekintetében csak egy pici szempont a kor, szóval nagyon nem tenném erre a hangsúlyt.
 
KJ: Mindenesetre szemellenzés lenne, ha nem vennék figyelembe a mobilitás előnyeit és lehetőségeit is – aminek persze hátrányai is vannak, hiszen egy érett, nagy tapasztalatú bírói állományt küldtek egyébként tömegesen nyugdíjba. A generációváltás ugyanakkor megtörtént, visszafordíthatatlan, és ezzel érdemes számolni a jövőben.

Összesen 3 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés