Német megmondók: „Magyarország és Lengyelország aligha demokráciák”

2016. június 21. 8:55

Írta: Bakó Beáta
A TV2 „Rejtőzködő milliárdosok” sorozata után tényleg úgy mentem el a Mérték Médiaelemző Műhely konferenciájára, hogy a kormányzat és a média viszonyát taglaló ballib rendezvényen már csak szomorúan bólogatni fogok, és szemernyi okom sem lehet felhorkanni a legvadabb kritikák hallatán sem. Na de felröhögni azért még igen! Főleg mikor német szakemberek méltatlankodtak például a becsületsértésre és gyűlöletbeszédre vonatkozó magyar szabályok miatt. Miközben náluk büntetőeljárás indult egy humorista Erdogan-verse miatt, és migráció-ügyi Facebook-kommentek miatt is simán kinéz egy pénzbüntetés. Tudósításunk.

A kelet-közép-európai országok médiarendszeréről szervezett kétnapos konferenciát a Mérték Médiaelemző Műhely és a münsteri Információs-, Telekommunikációs- és Médiajogi Intézet (ITM). Az első nap programját – amely elsősorban a közmédiára koncentrált – a német nagykövetség épületében szervezték meg, a második nap pedig kedden a Corvinus Egyetemen folytatódik, akinek kedve van hozzá – nekem már az első délután is bőven sok volt.

Már rögtön a nagykövet, Heinz-Peter Behr köszöntőjében megjelent az a tipikus lesajnáló, paternalista hozzáállás, amivel a nyugatiak viseltetnek irántunk, szegény hülye keletiek, vagy virágnyelven szólva „új tagállamok iránt”. Vajon megfelelően segítették-e a nyugat-európai tagállamok a keletieket a demokráciájuk fejlesztésében és megőrzésében, mióta ők is EU-tagok lettek? – tette fel a romantikusan álságos költői kérdést Behr, majd átadta a szót a münsteri Bernd Holznagel alkotmányjogásznak és médiajogásznak.

A német közmédia se fenékig tejfel

Holznagel előadásában elsősorban a német közmédia mostani rendszerének második világháború utáni kialakítására koncentrált, mert mint mondta, szerinte ez sokban hasonlít arra a helyzetre, amit a kelet-közép-európai országok a rendszerváltás után átéltek. Nem csak a korábban csupán propagandát sugárzó államtól, de az üzleti szférától is függetlenedni kellett – tette hozzá.

Azt is elmondta, hogy Németországban a médiában is nagyon fontos a föderális jelleg, illetve az, hogy a közmédiát nem az adókból, hanem külön forrásból, az úgynevezett Rundfunkbeitragból finanszírozzák. A Rundfunkbeitragot leginkább „rádió-hozzájárulásnak” lehetne fordítani, és bár Holznagel ezt nem részletezte, de a háztartásonként 17,5 eurós „adó” intézményét egyre növekvő elégedetlenség övezi Németországban. A jobboldali AfD egyik politikusa például politikai akciót csinált abból, hogy hónapok óta nem hajlandó befizetni az összeget. Az elégedetlenség abból a szempontból érthető, hogy bár a német közmédia a kormányzattól valóban független, és kifejezetten jó minőségű műsorokat készít és közvetít, azért általában véve eléggé baloldali-liberális beállítottságú.

De hát mi meg csak befizetjük az adót ugye, és azt sem igazán tudjuk, hogy fejenként havi 17,5 eurónál több vagy kevesebb megy-e el a vállalhatatlan színvonalú propagandisztikus izére, amit közmédiának hívnak…

Orbán már 2009-ben megmondta, hogy nem kell neki a folytonos vita

A következő felszólaló, Bajomi-Lázár Péter médiakutató azzal kezdte: Orbán már 2009-ben, mikor még csak készült a kormányzásra, megmondta, hogy folytonos viták nélkül akarja a nemzeti ügyeket képviselni és előre vinni. A kilencvenes évekkel ellentétben a 2010-es médiatörvényt semmilyen átlátható konzultáció nem előzte meg, Orbán pedig gyarmatosította a médiát – tette hozzá a szakember.

A közönséget gyerekként kezeli a mostani médiarendszer, a racionális vitáknak pedig csak marginálisan jut tér például az ÉS-ben vagy a Magyar Nemzetben – értékelt a szakértő. Kíváncsi lettem volna, hogy másfél évvel ezelőtt is ezt a két lapot hozta volna-e fel példának, de ez már sajnos sosem derül ki… A lényeg, hogy „one-party political propaganda in progress” és „hegemony in progress” – derült ki a Bajomi-Lázár előadásáról a gyengébbek kedvéért nyomtatva kiosztott táblázatból.

Persze ezzel nehéz lenne vitatkozni, sőt: az egész konferencián sajnos csak mellékesen került szóba, hogy azért korántsem csak a közmédiát kell a politikai propagandától félteni. Mondjuk a kereskedelmi médiának álcázott, két szappanopera és valóságshow között elcsepegtetett, baráti oligarchák által működtetett propaganda még sokkal rosszabb – amint azt legutóbb a Vajna kezébe vándorolt TV2 Spéder-riportja szépen megmutatta.

Kelet-Közép-Európában a közmédia „nem kívánt gyerek” volt

Eddig persze semmi különös vagy váratlan nem hangzott el az előadók részéről, sőt a soron következő megszólaló, Barbara Thomaß a Bochumi Egyetemről is kifejezetten pozitív csalódás volt. Miután Thomaß rögtön az elején leszögezte, hogy ne érezzük kioktatva magunkat, mert Németországot is mindig kritizálja, felkészültem a legrosszabb lesajnálásra.

Ehelyett pedig egy meglepően megértő és konstruktív elemzését hallhattam annak, hogy miért is muzsikál másképp a közmédia „Nyugaton” és „Keleten”. Míg Nyugat-Európában a jóléti állam része volt a közmédia, addig Kelet-Közép-Európában a kormány bürokráciája hozta létre, a civil társadalomtól teljesen függetlenül, szóval egyfajta „nem kívánt gyerek” volt. Ezért egyáltalán nem biztos, hogy jó ötlet volt, hogy a csatlakozás idején az Európai Tanács annyira nyomta a független közmédia intézményét ezekben az országokban – amelyeknek a rendszerébe eleve nem passzolt a közmédia nyugati értelemben vett fogalma.

Nem is csoda, hogy a nyugati országokkal ellentétben keleten a nézők hamar átpártoltak a kereskedelmi adókhoz – folytatta Thomaß, aki szerint az lenne a megoldás, ha a társadalom felé tett kötelezettségvállalásokkal és a társadalom által ellenőrzötten működne a közmédia, nem pedig a kormányzati bürokrácia részeként lenne felfogva. Más kérdés, hogy ennek az elképzelésnek a realitása nagyjából a tündérmese-kategória Magyarországon, mégis Thomaß volt az egyetlen nyugati előadó, aki mintha hajlandó lett volna tudomást venni a régiónk történelmi és társadalmi sajátosságairól.

Lengyelország, Magyarország, meg a sajtószabadság-indexek

Mostanság a lengyelek játsszák az EU-ban azt a szerepet, amit mi néhány éve: most épp az ő médiatörvényükre és alkotmánybíróságukra figyel a fejlett nyugati világ, így kíváncsian vártam, mit mond erről Adam Szynol, a Wroclawi Egyetem kutatója.

A lényeget mondhatta volna Magyarországról és sok más országról is: a lengyel politikusokban a rendszerváltás óta benne maradt az a zsigeri hozzáállás, hogy a média olyasvalami, amit ellenőrizni vagy legalábbis befolyásolni kell. Emellett Kaczynskiék tényleg kirúgtak egy csomó vezető szerkesztőt és újságírót a közmédiából, és létrehoztak egy felügyelő szervet, aminek a vezetőit közvetlenül a miniszter nevezi ki – sorolta.

Többek között ez is az oka, hogy Lengyelország sosem látott drámai esést produkált a Reporters Without Borders sajtószabadság indexében, ugyanis a tavalyi eredményéhez képest húsz helyet esve a 47. helyen végzett – ezt már Britta Hilpert, a szervezet német szóvivője mondta, aki egyébként a húszperces előadásával kiérdemelt volna valamilyen kettős-mérce-díjat.

Oligarchák, despotizmus, nemzeti öntudat

Britta Hilpert a kelet-közép-európai államok médiarendszereinek közös jellemzőjeként az oligarchákat, az állami despotizmus és kontroll kultúráját, a korrupciót és a „nemzeti öntudatosságot” emelte ki. Utóbbiról mondjuk nem értem, hogy mi a baj vele. Sőt, az hagyján, hogy én nem értem, de ehhez még a moderátor ÉS-es Széky Jánosnak is volt egy szava – de erről majd később.

Hilpert megjegyezte azt is, hogy például Csehországban egyes politikusok egyenesen tulajdonosai „magán”-kiadóknak vagy médiacégeknek. Tegyük hozzá egyrészt, hogy ez mondjuk Olaszországról is elmondható (amely bőven mögöttünk is végzett a felmérésben); másrészt nálunk annyi a különbség, hogy ezt nem ennyire amatőr módon csinálják.

Lengyelország tehát a 47. helyre esett vissza Hilperték felmérésében, amin az előadó nem győzött szörnyülködni – aztán meg kiderült, hogy Magyarország a 67. helyen van. Csak két helyet süllyedtünk tavaly óta, mégpedig azért, mert a rendőrök bántalmaztak és bevittek külföldi újságírókat Röszkénél. Nem dicsérték meg Magyarországot a Klubrádió frekvenciái körüli huzavonák, az Origo-ügy és az RTL-re szabott adóztatás miatt sem.

Hilpert ezen kívül a negyedik alkotmánymódosítást is felemlegette, ami egy teljesen hülye gumiszabályt vezetett be a szólásszabadság korlátozására. Ez mondjuk nem új fejlemény, de ezek szerint csak most ütötte szíven Hilpertet az a mondat, hogy „a véleménynyilvánítás szabadságának a gyakorlása nem irányulhat a magyar nemzet, a nemzeti, etnikai, faji vagy vallási közösségek méltóságának a megsértésére” – merthogy ez „bármi lehet”, amint mondta. Ez a gumiszabály egyébként engem is eléggé szíven ütött anno, mint ahogy az is, hogy Németországban külön alkotmányos rendelkezés nélkül is lehet pénzbüntetést kapni olyan kommentekért, amik a magyar jogrendszerben azért valószínűleg nem minősülnének büntetőjogilag uszítónak, negyedik alkotmánymódosítás ide vagy oda.

A pillanat, mikor majdnem hangosan felnevettem, az volt, amikor Hilpert azt kezdte ecsetelni, hogy a Btk-ban mennyire nem oké nálunk a rágalmazás meg a becsületsértés. Mármint tényleg nem oké, de azért az bájos, hogy pont ő mondja német sajtószabadság-szakértőként, amikor a sajtószabadság élbolyába, a 16. helyre rangsorolt hazájában épp büntetőjogilag vegzálnak egy 19. századból megmaradt felségsértési tényállás (!) alapján egy újságírót.

„Aligha lehet demokráciának hívni Magyarországot meg Lengyelországot”

Ezt ismét Holznagel mondta, már a kérdések szekciójában – mondjuk egy kocsmában egy sör mellett még érthető is, ha az ember ellamentál ilyesmin, na de azért alkotmányjogászként egy konferencián komolyan ezt deklarálni? Mint Holznagel kifejtette: jogilag a demokrácia lényege, hogy a nép által választott parlament a főnök; a parlament választja a miniszterelnököt és a többi fontos tisztségviselőt. De a választásnak a lényege, hogy az emberek tájékozottan választanak, ehhez pedig plurális média kell. Ha nincs plurális média, akkor fogalmi értelemben nincs is demokrácia, mert nincs tájékozott választás – következtetett Holznagel, aki szerint épp ezért az ilyen „autoriter kormányú országok aligha nevezhetők demokráciának”.

Erre már azért Szynol is bevédte Lengyelországot, és megint ránk is igaz volt a diagnózisa: persze, igaz, hogy egyes intézmények nem működnek (egyébként már a rendszerváltás, illetve megalapításuk óta), de attól még demokrácia van.

Végül a beszélgetést moderáló Széky János, az ÉS szerkesztője korrektül tette helyre a kompenzálási kényszerből nacionalistázó német előadókat. Mint mondta, úgy tűnik, hogy a kelet-közép-európai országok a diákok, akiknek meg kell tanulniuk a tananyagot, de senki nem gondol arra, hogy esetleg a tananyaggal is lehet a baj. A nacionalizmussal dobálózáskor pedig azért érdemes lenne figyelembe venni, hogy a régió országai száz vagy ötven éve nem voltak szuverének, és teljesen másképp kezelik a nemzeti ügyeiket.

Összesen 72 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

A média réges rég nem igazán tájékoztatási, hanem befolyásolási céllal működik.

A választások szabadok, de tárgyilagos információkat nélkülöző választók számára.

Itt legalább ha egyensúly nincs is a balos túlsúly miatt, de van már jobbos hang is. Németországban, Svédországban egyszínűbb a tájékoztatás, a szólás szabadsága kevésbé valósulhat meg, mint itthon.

Ulfkotte óta nekünk ne beszéljenek a német médiapluralizmusról.

Szórakoztató, vagy inkább tragikomikus, amikor Ufkotte Németországából érkező szakértők magyarázzák el nekünk a médiaetikát és a plurális, kiegyensúlyozott és hiteles média jelentőségét a demokráciákban, lásd kölni szilveszteri események.

Ha Holznagel úr logikája igaz, akkor kijelenthető, hogy a progresszív-demokrata Medgyessy-Gyurcsány-Bajnai-féle időkben hazánk köszönő viszonyban sem volt a demokráciával, hiszen a köztévé Napkelte című műsorában olyan elfogulatlan és hiteles urak formálták a közvéleményt, mint Verebes István, Gyárfás Tamás, Forró Tamás, Orosz József vagy Németh Péter. A kereskedelmi médiákban pedig olyan, ugyancsak kiegyensúlyozott és plurális műsorok mentek, mint mondjuk a Heti hetes. Ugyanezekben a médiákban Friderikusz, Juszt, Frei vagy Kálmán Olga vitte, esetenként viszi a prímet. Merre jártak derék, aggódó német szakértőink akkoriban?

Nem tudok érdemben nyilatkozni. Több, mint 6 éve nincs televíziónk. Nem véletlenül. És mondhatom, hogy jó döntés volt. Nem hiányzik. A foci EB-t interneten is tudom nézni, csakúgy, mint az olimpiát.

Most, hogy megismertük a német demokráciát és sajtószabadságot, köszönjük szépen nem kérünk belőle!!! Szerencsére mi nagyjából túl vagyunk ezen, és pontosan ismerjük. Sőt azt is meglehetősen jól tudjuk, hogy kik, és milyenek azok a "német megmondóemberek"!

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés