Létezik pokol

2016. július 7. 12:30
Tóth Sára
Kötőszó blog

A bűn valóságos. A bűn pusztító. A bűn széteszi, szétmarja az embert és legbensőségesebb kapcsolatait – ahogyan a sav a hullát. Ebbe nyomja bele a néző arcát Vince Gilligan rendező, estéről estére.

„Drog, kettős élet, hazugság, csalás, egyre durvább, egyre sátánibb és egyre véresebb gyilkosságok sorozata – először »véletlenül«, majd hidegvérű gonoszsággal kitervelve. Első nekifutásra felálltam a tv elől, és köszönöm, nem kértem a Breaking Bad (magyarul Totál szívás) című nagyon népszerű sorozatból, amikor már a második epizódban azt kellett végignézni, hogy az ötvenéves lúzer kémiatanár és volt tanítványa, a szánalmas, sodródó junkie Jessie Pinkman a »véletlenül« kinyírt maffiózó hulláját savban feloldják. Sőt – hogy a nézőnek egy csepp kétsége sem maradjon afelől, mibe is fogják belenyomni az arcát az elkövetkező hét estén – Pinkman hiányos kémiai ismereteinek köszönhetően a műanyag kád szintén feloldódik, s végül a savas-véres húscafatok a szétmálló födémen át lezuhannak az alatta levő szintre. Mégis nagy kár lett volna, ha kamasz fiaim unszolására nem futok neki újra.

A Breaking Bad öt évadon át kibontakozó története rengeteg meglepetést tartogat az igényes nézőnek. Kezdve azzal, hogy végre egy sorozat, amelynek alkotója kihasználta a műfajban, pontosabban a műfaj időfaktorában rejlő óriási lehetőséget. A 21. század egyik csúcsműfaja, a tv-sorozat akár korunk vizuális regényévé is kinőhetné magát. Hiszen szinte adja magát arra, hogy hosszú és komplex pszichológiai folyamatokat, jellemalakulásokat kövessünk végig benne. Ezúttal persze nem valamiféle reményteljes fejlődéstörténettel van dolgunk, hanem egy borzongatóan ijesztő és szomorú lecsúszással. Sok kritika hangzik el manapság az egyház klasszikus bűnszemléletéről, és sok tekintetben jogosak is ezek. És mégis – megkövülten ültem a képernyő előtt, és a váltig ismert igazság revelációszerűen tört rám: A bűn valóságos. A bűn pusztító. A bűn széteszi, szétmarja az embert és legbensőségesebb kapcsolatait – ahogyan a sav a hullát. Ebbe nyomja bele a néző arcát Vince Gilligan rendező, estéről estére. Ha valaki – vallásos érzékenységből – a sorozat drasztikus vizuális és narratív megoldásait ízléstelennek és durvának tartja, az éppen ezzel – a bűn valóságával – nem akar szembenézni.

Az elénk táruló fiktív világ ugyanis egyértelműen morális univerzum, ahol a cselekedeteknek következményei vannak. (Mondatom második fele idézet magától a rendezőtől.) Nem abban a nagyon felületes értelemben, hogy – vigyázat, enyhe spoiler – a főgonosz végül rossz véget ér, hanem abban a jóval mélyebb értelemben, hogy a lelke fokozatosan és tragikusan elhal. Nem valamiféle költői igazságtételről van itt szó – egyszerűen így működik a világ, ez maga a következmény, ez maga a »büntetés«. Élhet és virulhat a gonosz – látszólag. Belül azonban üressé és élettelenné válik.” 

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: https://media.mandiner.hu/trackback/23372