Ami a sajtószabadsághoz kell

2016. október 18. 13:43

Kardos Gábor

A Népszabadság utáni magyar sajtó lehetőségeiről.

Kardos Gábor írása
 
 

A Népszabadság kapcsán sokan fogalmaztak meg súlyos aggodalmakat, de a sajtó szabadságának problémájával való alapvető szembenézés mindkét oldalról elmaradt, egyszerűen azért, mert a piaci alapon működő sajtó szabadságának tabui jószerivel szóba se kerültek az ügy kapcsán. Az egyik oldal (a hatalom és médiája) persze teljesen álságosan hivatkozik arra, hogy csupán „piaci döntés” volt a veszteséges lap felszámolása, de a másik oldal sem kevésbé álságosan állítja be úgy a dolgokat, mintha a sajtó szabadságának záloga a piaci működés lenne, mintha szabadságát sosem fenyegetnék a valódi piaci-tulajdonosi érdekek, hanem csakis a hatalmi kurzus álságos hivatkozása ilyen érdekekre az ellenzéki sajtó bedaráláshoz. Mégis miről volna szó...

Azért elég furcsa piac a sajtópiac: mert mit is adnak-vesznek ilyenkor? Egy adott országban több tízezer ember véleményformálásának lehetőségét kezelik közönséges áruként.... Mert a gyakorlatban pont ezt jelenti, hogy egy nagyobb országos lapnak van pár tízezer előfizetője és állandó olvasója, mindent egybevetve százezres olvasó- és szavazótábort lehet elérni általa, vagyis az ő véleményüket lehet napi szinten befolyásolni mondjuk egy Népszabadság típusú napilappal. Ráadásul az aktív újságolvasók egy országban a legaktívabb véleményformálók, tehát akár 2-300 ezres szavazótábor véleményformálásának adás-vétele a tárgya egy ilyen sajtóorgánum eladásának, illetve megszerzésének... Vajon ez mennyire elfogadható üzlet egy demokráciában? Mennyire garantálja a népszuverenitást? Semennyire. Épp ellenkezőleg: a népszuverenitás manipulálhatóságát garantálja. Tulajdonképpen be kéne tiltani minden valamire való demokráciában az ilyen megvásárolható véleményformálásnak még a lehetőségét is.

A véleményvásárlásra épülő piaci médiastruktúrának döntően két alternatívája alakult ki, az egyik egy olyan jól szabályozott és fékekkel, ellensúlyokkal körülbástyázott közmédia lenne, mely a civil kontroll fő ereje és intézménye lehetne az adott országban. Ennek már egy ideje pont az ellenkezője van nálunk, úgyhogy momentán kár több szót vesztegetni rá.

A másik viszont nagyon is aktuális alternatíva lehetne, mert itthon még gyakorlatilag teljesen új modellnek tűnik, de számos országban már nagyon erős a participatív vagy részvételi média, melynek függetlenségét alapvetően az garantálja, hogy maguk az olvasók tartják el a lapot, sőt: bizonyos keretek között annak alakításában is részt kapnak. Nemcsak a nyugati országokban kezdi felvenni a versenyt ez a modell a nagy kereskedelmi hírmédiával és a közmédiával (főként az egyre fontosabb internetes médiában!) Az olvasói szokásokat az utóbbi években már teljesen ebbe az irányba terelte az ún. „közösségi média”, csak ott ugye leginkább a Facebook kezében van a híráramlás befolyásolásának minden lehetősége, ezért valódi függetlenséget csak úgy lehet elérni, ha az emberek által megosztott hírek egy általuk kollektíven működtetett felületen jelennek meg. 

A média demokratikussága egy országban alapvetően olyan, amilyen a politikai rendszer és a közéleti kultúra demokratikus működése. A média demokratizálásával ugyan formailag valamennyire lehet javítani rajta, de alapjaiban mégiscsak a társadalom helyzete határozza meg, hogy milyen médiastruktúra működik az adott országban. Így Magyarországon abból van a legkevesebb a médiában is, amiből a politikai kultúrában és a parlamenti rendszerben is a legnagyobb hiány van … és az dominál kizárólagos jelleggel a sajtóban is, ami a képviseleti rendszerben. A hírfogyasztókra, a közönségre (olvasottságra, stb.) éppoly álságosan hivatkoznak a médiapiacon, ahogyan a népszavazások, választások és ehhez hasonlóan demokratikus konzultációk kapcsán a szavazók és a többség csupán a rendszer legitimációjának eszköze, miközben valódi érdekképviseletről szó sincs. A médiatulajdonosok és az általuk alkalmazott újságírók éppúgy nem képviselik az olvasók valódi érdekeit (és ez tulajdonképpen egyáltalán nem is érdekli őket, mivel közönségük manipulálása sokkal jövedelmezőbb üzletnek tűnik és nagyobb hatalmat biztosít!), ahogyan a technokrata politikusok, a parlamentben gombot nyomogató pártkatonák sem választóik érdekeit képviselik, hanem a pártot irányító érdekcsoportot. Itt tehát nem eseti korrupcióval van dolgunk, hanem rendszerkorrupcióval, amikor a képmutató látszatdemokratikus működés az alapjárat, a paradigma. Ezt kár is lenne vitatni, mivel Magyarországon a demokratikus működést legitimáló részvételi demokrácia vagy bármilyen bázisdemokratikus elem olyannyira hiányzik, hogy az még a demokratikus működés látszatának fenntartására sem alkalmas. 

Nem meglepő, hogy a sajtóból is pont azok az elemek, az a struktúra hiányzik itthon, ami a részvételi demokrácia megnyilvánulása lenne, amiben az olvasót vagy nézőt nem teljesen passzív hírfogyasztónak tekintenék, véleményét nem valami gyurmaként gyúrnák át, hanem bármilyen valódi lehetősége lenne, hogy aktívan és érdemben beleszóljon a folyamatok alakulásába, a média működésébe. Ezzel pedig durván lemaradtunk még a hozzánk hasonló helyzetű országokhoz képest is, a nyugati médiastruktúrák jelentős átalakulásáról nem is beszélve, mert annak hozzánk úgyszólván még a híre se jutott el.

A NÉPSZABADSÁG-BOTRÁNY NEM KATASZTRÓFA, HANEM TÖRTÉNELMI LEHETŐSÉG A MÉDIA-RENDSZERVÁLTÁS MEGKEZDÉSÉRE

Ha az első jelentős és most nagy ismertséget, ingyen reklámot kapó részvételi médiumot indítanának el a Népszabadság kiebrudalt szerkesztőségének bevonásával, az tehát valóban előremutató, pozitív fejlemény lenne a sajtópiacon. Egyébként a legnagyobb ilyen típusú francia lap, a Médiapart is azzal jött létre, hogy a Le Monde egyik legismertebb újságírója kiszállt a (mainstream) kereskedelmi hírgyártás mókuskerekéből és részvételi médiumot alapított. 

Ne legyen furcsa a részvételi szó, mert pontosan azt fejezi ki a sajtóban mint a részvételi demokrácia és pontosan olyan gyökeresen különbözik a korábban egyeduralkodó modelltől (az ún. tömegtájékoztatástól) mint a részvételi demokrácia a képviseleti rendszertől, mikor közismerten korrupt politikusokra, mint szakemberekre bízzák a nép képviseletét. A médiában halálpontosan ugyanez a probléma képeződik le.

MI TEHETI SZABADDÁ A PIACI ALAPON MŰKÖDŐ SAJTÓT?

Szabad sajtó a piacalapú médiában jellemzően csak olyan rendkívüli helyzetekben szokott megjelenni, mikor egy adott médium tulajdonosa összebalhézik a hatalommal: a Simicska-média elég nyilvánvalóan ennek köszönheti azt, hogy mára lényegében átvette a valódi közszolgálati média szerepét és a Magyar Nemzetben vagy a HírTv-n ma meglepően szabadon lehet véleményt formálni, nagyon eltérő álláspontokat ütköztetni. Mint ismeretes, az RTL híradót is akkor kezdte hirtelen érdekelni, mi történik ebben az országban, akkor fedezték fel egyik napról a másikra a tényfeltáró újságírást, amikor érdekkonfliktusba kerültek a kormánnyal... E két eset jól példázza, hogy a piaci struktúrában a néhanap (időlegesen!) szabaddá váló sajtó tulajdonképpen anomália – melyet a tulajdonosok és a hatalom összekülönbözése okoz és kiegyezésükkel nyomban meg is szűnik ez az anomália, visszaáll a sztenderd vélemény-piaci állapot, a szokásos véleményformálási rendszer, melyben a sajtó nem szabadon, hanem piacpolitikai alapon működik - vagyis lényegében a gazdasági hatalom meghatározó szereplői uralják a véleménypiacot.

AMI A SAJTÓNÁL FONTOSABB ALAPJA A DEMOKRATIKUS KÖZÉLETNEK: A NYILVÁNOSSÁG KULTÚRÁJA ÉS INTÉZMÉNYRENDSZERE

Tulajdonképpen a vélt sajtószabadság túllihegése miatt elsikkad, ami ennél fontosabb feltétele volna a demokráciának (már csak azért is, mert valójában a sajtószabadság is a nyilvánosság biztosításának egyik eszköze, annak integráns résza és ez a döntő kérdés): minden rendszer annyira demokratikus, amennyi nyilvánosságot garantál - nemcsak elméletben, hanem a mindennapi gyakorlatban is. A sajtón kívül a nyilvánosságnak lennének még létfontosságú intézményi formái. Például az adók felhasználásának nyilvánossága sem mindegy, amit illetően hazánk (az illetékes kormányszervek által jóváhagyott adatok alapján!) még Afrikában is a sereghajtók közt lenne, nemhogy Európában.

A magyar állam, a gazdaság és a közjogi rendszer leszalámizást tehát tökéletesen nyomon lehet követni ezen az egyetlen indikátoron keresztül, hogy milyen fokozatos lépésekkel számolják fel a nyilvánosságot és a hatalom elszámoltathatóságát. Ebben a tekintetben az ellenzéki sajtó felszámolása csak a jéghegy csúcsa. Érdemes aláhúzni, hogy a terrorveszélyre hivatkozás is jelentős mértékben ennek eszköze, a nyilvánosság és a civil kontroll felszámolását célozza, ahogy a norvég alapos és más jogvédő szervezetek adóhatósági, sőt erőszakszervek általi megfélemlítése, ellehetetlenítése is mind-mind egy putyini politikai modell felé mutat, annak egyre nyilvánvalóbb jeleit látjuk.

Nem egyik napról a másikra mutatja ki a foga fehérjét ez a fajta autoriter rendszer, hanem fokozatosan, hónapról hónapra foglalnak el minden hatalmi pozíciót a vezér emberei, így kisebb az esélye egy olyan össznépi sokknak, amitől egyszerre százezrek vonulhatnának utcára. Mindig épp annyit kell leszalámizni, ami legfeljebb pár száz, esetleg pár ezer embernek fáj csak eléggé a nyílt lázadáshoz, de a hatalom számára veszélyes néptömegeket nem mobilizál. Közben pedig a hatalom a migránspropagandával egyre radikálisabban fanatizál a maga oldalán sok százezres tömegeket, akik akár polgárháborús eszközöktől sem riadnak már vissza, hogy megvédjék a vezér országát, nemcsak a hazát fenyegető idegenektől, hanem a szerintük hazaáruló, migránspárti honfitársaktól is.

A leszalámizás ugyebár egyirányú folyamat és mivel pont az a lényeg, hogy nincs olyan erő, ami leállíthatná, a történelmi tapasztalatunk az, hogy nem szokott megállni a szalámi vagyis a megszerezhető közvagyon végénél, hanem aztán jön a kezünk, a magánvagyonunk, az életünk. Kommunista és fasiszta változatban is már volt alkalmunk megtapasztalni, saját bőrünkön érezni ebben az országban, hova vezet az ilyen egyre ellenőrizhetetlenebb hatalomkoncentráció.

Megoldást, kiutat csak az állampolgári részvétel növelése jelenthetne a médiában éppúgy mint a politikai intézményrendszerben és a gazdaságban. A Népszabadság felszámolása okozta sokkot inkább páratlan motiváló tényezőnek, inspirációnak és lehetőségnek kéne tekintenünk mint a sajtószabadságra mért végső csapásnak. Ugyanis sohasem csupán a hatalom számolja fel az állampolgári jogokat és a szabadságunkat, hanem sokkal inkább mi állampolgáruk adjuk fel és engedjük át ezeket olyanoknak, akiknek a legkevésbé kellene. Bár nyilván könnyebb azon siránkozni, hogy mások hogy kihasználnak minket mint aktívan fellépni ennek megakadályozására, érdekeinket megfogalmazni és következetesen képviselni, helyi, regionális és országos szinten együttműködve a többi társadalmi szereplővel - azért leeshetne már, hogy ennek egyre kevésbé van alternatívája.

 

A bejegyzés trackback címe: https://media.mandiner.hu/trackback/25720