Szimpatikus, amit Orbán tesz – Abishur Prakash a Mandinernek

Szilvay Gergely interjúja a Mandiner hetilapban.

Könyvében a technológia geopolitikájával foglalkozik. Pontosan mit jelent ez? 
A geopolitika arról szól, hogy miként harcolnak a hatalomért a nemzetek, ki a nagykutya, ki lő először. Azonban ez nemcsak a globális, hanem a regionális és a helyi hatalmat is jelenti. Az előző hetven évben a geopolitika az olajtól, a gáztól, a valutától, az exporttól és a háborútól függött, ma pedig a technológia kezd vezető szerepre szert tenni. Ezt a jelenséget neveztem új geopolitikának első, kétkötetes könyvemben. Nem csupán az a lényeges, hogy a nemzetek miként használják a technológiát a geopolitikájukban, hanem hogy a politikai rendszerek, társadalmak, üzleti modellek hogyan változnak emiatt. A technológia térnyerése új utakat nyit meg a hatalomra törő államok előtt, jó példa erre Kína.

A geopolitikának manapság rossz híre van, leginkább valami erkölcstelen hatalmi harcot jelölő kifejezéssel azonosítják. 
A geopolitika évezredes dolog, a birodalmak is művelték, viszont sosem volt „jó sajtója”, nem kommunikálták megfelelően azoknak, akik nem foglalkoztak vele. Csakhogy régen a magaspolitika ügye volt, ma viszont már mindenki beszél róla a maga módján: amikor a magyarok az Európai Unióról vagy Oroszországról, az a magyar geopolitika, amikor a japánok Dél-Koreáról vagy Kínáról, az a japán geopolitika. Tavaly júniusban kitört egy kisebb katonai konfliktus Kína és India között, amelynek során Kína letiltotta a TikTokot és sok más applikációt Indiában. Márpedig Indiában sokan csináltak pénzt abból, hogy ezen a felületen tettek közzé videókat például mezőgazdasági technológiákról vagy egyebekről. Pénzt kerestek vele, majd hirtelen elestek a bevételtől – a geopolitika miatt.

Mit gondol az unió környezetvédelmi és klímapolitikájáról?
Számomra nem az a kérdés, hogy az ember okozta-e a klímaváltozást. A lényeg: a szennyezés olyan mértékű, hogy nem tartható tovább a helyzet. India és Kína radikális állásponton van: szerintük a Nyugat azt szeretné, ha ők másképpen járnának el, mint ahogyan a nyugati országok évszázadokon keresztül az ipari forradalom óta. Ám akárhogyan próbálkozik az EU, ha pusztán szabályozással akarja megoldani a problémát, és állandóan csökkentéseket követel különféle szektorokban – például a szénbányászatban –, el fog bukni. A klímaváltozásra a megoldást kizárólag a technológia jelenti. Lehet, hogy a kihívások felét olyan technológiák oldják majd meg, amelyeket még nem találtunk fel, azt azonban mindenképp be kell látni: India, Kína és Afrika másképpen nem győzhető meg arról, hogy legyen környezetkímélő.

1997-ben elfogadott kiotói jegyzőkönyv, 2016-ban aláírt párizsi klímaegyezmény – mindkettőt a nemzetközi klímapolitika fontos állomásának tartják. Valóban azok? 
Ugyanaz a véleményem, mint arról, amikor egy pár sokadik alkalommal házasodik össze egy újabb válás után: egyszerűen nem működik. Az ilyen egyezményeknek akkor van értelmük, ha azonos módon gondolkodó nemzetek közt jönnek létre. Ha például az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kötne megállapodást, valószínűleg nem lenne probléma. Ám ha a világ gazdag fele akarja meggyőzni a szegény államokat az egyezmény létjogosultságáról, az nehezebb ügy, hiszen utóbbiaknak nem érdekük betartani. Ahogy jeleztem, a kulcs a klímavédelemben is a technológia.

A neoliberális elképzelés, miszerint a világ országai egymás gazdaságaitól függjenek, jöjjön létre a globális kapitalista piac, és a kereskedelemnek nincs politikája, megbukott. Sokak szerint ez a járvány egyik tanulsága. Mindenki haza akarja vinni legalább a stratégiai ágazatokat, új lokalizmus van készülőben. Osztja ezt az elméletet? 
Új könyvemben szóba kerül majd, hogy az előző hetven évben a földet azonos struktúrák, intézmények – mint az Egyesült Nemzetek Szervezete, a Kereskedelmi Világszervezet (WTO), a Nemzetközi Bankközi Pénzügyi Telekommunikációs Társaság (SWIFT) és mások – mentén integrálták. Ez az, amit globalizációnak nevezünk. A globalizáció célja az volt, hogy megszabaduljunk a határoktól, hogy a világ minden sarka elérhetőbbé váljon, mindenki mobilisabb legyen, a nagyvállalatok ide-oda telepíthessék a termelés részeit. Mindennek a motorja az Egyesült Államok volt, így a globalizáció nevezhető amerikanizációnak is. Ebből faka­dóan a föld országai elvesztették a szuverenitásukat, vagyis a határaikat, a függetlenségüket, a cselekvési szabadságukat. A technológia azonban lehetővé teszi számukra, hogy újfajta határokat állítsanak fel, és újfajta szuverenitást harcoljanak ki. Mindennek a mélyén egy új lokalizmus rejtőzik. A világ nemzetei nem akarnak függeni az amerikai dollártól, az eurótól, az indiai informatikai szektortól. Ez a lokalizmus új paradigmája.

És ez jó vagy rossz?
Ez a globalizáció mellékhatása. Ha egy ország nem szerette, ami az ENSZ-ben folyt, mit tudott tenni? Felemelte a hangját? Diplomáciai lépéseket tett? Lehet, de az ENSZ-en kívül nem volt tér erre. A technológiának köszönhetően viszont most a nemzetek alapvető kérdéseket tehetnek fel maguknak: miért is használjuk más pénzét, fejlesztéseit, platformjait, gazdasági rendszereit? Ebből a szempontból az új lokalizmus jó. És persze vannak hátrányai is, hiszen széttöredezik a világ, újra könnyebben lehetünk egymás ellenségei. A nagyvállalatok sem örülnek majd, így például ha vezető vagy az IBM-nél, rosszul fog érinteni.

Bár a személyes adataink védelmére különösen kényesek vagyunk, a telefonunkon mindent megosztunk. A techcégek szinte mindent tudhatnak rólunk, és ha akarnak, a titkosszolgálatok is. Mit lehet kezdeni a jelenséggel?
Mi még olyan korban nőttünk fel, amikor az adatokat magunk kontrolláltuk és használtuk, ma viszont már az adatok kontrollálnak minket. Kínában társadalmi kreditrendszert hoztak létre, amelyben figyelik az egyes emberek viselkedését. Ezen is múlhat, hogy valaki hozzájut-e bizonyos szolgáltatásokhoz. Ennek van vállalati változata is. Ugyanez történik a demokráciákban is: Nagy-Britanniában kitalálták a pontalapú bevándorlási rendszert, és Új-Zélandon is hasonlót használnak a hatóságok arra, hogy eldöntsék, egy migráns mennyit használhatja majd a jóléti szolgáltatásokat, a szociális rendszereket, és ez alapján beengedjék-e az országba. Olyan korba lépünk, amikor az adatok meghatározzák, miként élhetünk, milyen választásaink lehetnek. Szerintem kevesen értik, mindez mit jelent. Ha hülyeséget posztoltál évekig a közösségi médiában, és sokáig későn fizetted a számlákat, annak súlyos következményei lehetnek. Vagy egy másik példa: ma egyre divatosabb az elektromos autó. Ám gondoljunk bele: ki felügyeli a világ lítiumtermelésének a nagyját? Kína, ő dominálja a szektort. Függjünk tehát ebben is tőle? Az Európai Unió egyik javaslata szerint az önvezető gépkocsiknak nonstop adatokat kellene gyűjteniük és megosztaniuk. Az EU saját maga akarja ismerni és felhasználni az adatokat? Mi van, ha az autók gyártója, például Japán vagy a japán vállalatok azt mondják, márpedig nem, mi fogjuk felhasználni az adatokat?

Mit tehetünk?
A nemzetek ma adatszuverenitást szeretnének kiharcolni. Szenegál például nemrég helyezte át minden kormányzati adatát külföldi szerverekről hazaiakra, amelyeket a kínaiak építettek jó sok pénzért. Mindezt a szenegáli elnök vezényli le. Minden ország maga szeretné kontrollálni a saját ada­tait. Jó, hogy az adatok kontrollálnak minket? Nyilván nem. Tudnak kezdeni ezzel valamit a kormányzatok? Biztos vagyok benne, hogy igen. Izland mondhatja például, hogy adatjogokat vezet be az állampolgárai részére. Ez nagyon jó lenne, viszont nem igazán hatna az Egyesült Államokra, Oroszországra, Kínára, Nagy-Britanniára és más nagyhatalmakra. Az okos kormányok lokalizálják az adataikat. A techvállalatok már a kormányokkal azonos hatalommal bírnak, és akár választásokat, társadalmakat is képesek befolyásolni. A kormányok sajnos későn ébredtek.

Mindennek fényében hogyan értékeli az Orbán-kormány politikáját és szuverenitásharcát?
Nekem szimpatikus, amit Orbán Viktor tesz. A magyar miniszterelnök nemcsak a népe kultúrájáért harcol, hanem azt is megmutatja a világnak, hogy a kormányoknak hatáskörre, területre van szükségük, és az EU nem szólhat bele mindenbe – szükség van határokra, a nemzetközi és a helyi érdekek kiegyensúlyozására. Orbán visszaköveteli a szuverenitást, eddig azonban nem igazán élt a technológia adta lehetőségekkel, inkább hagyományos reálpolitikus volt. A jövőbeli sikere azon múlik, hogy használja-e, s ha igen, miként a technológia lehetőségeit.

Az Orbán-kormány célja például, hogy legyen magyar fejlesztésű vakcina a koronavírus ellen.
Persze, hiszen így nem függ majd az oroszok, a kínaiak és az amerikaiak kegyeitől. Az orosz vakcina körüli polémia, illetve az, hogy a magyarok és a német tartományok bevásároltak Sputnik V-ből, jó példa arra, amikor a geopolitika győz a morális hiszti felett: kit érdekel, hogy honnan származik a vakcina, ha beoltanak vele minél hamarabb?!

***

Nyitókép: Ficsor Márton