Kolesár András írása
Ukrajnában kitört a háború. Mit tehet az egyszeri ember? Február 26-án reggel még azt sem tudtam, hogy mi lesz, hogy lesz, de a Jóisten ezt is megoldotta.
Szombaton 16 óra környékén írtam a Facebookon több csoportba, hogy megyek a határra, akinek van adománya, írjon. 18 órakor indultam, Budapestről. A fővárosban és környékén négy helyre mentem, majd útközben, Hatvannál elkanyarodtam Mátraszőlősre az utolsó csomagokért.
Sikerült telepakolni egy hétszemélyes VW Sharant. Az adományozók végtelenül kedvesek voltak, mindenki beszállt a benzinköltségembe, amennyivel tudott. Olyan 60 kilométerre lehettem Tiszabecstől, amikor elkezdtek jönni szembe az első ukrán rendszámos autók. Legtöbben kárpátaljai rendszámmal, de Kijev környékékől is szép számmal érkeztek, akadt egy-egy Donyeck környéki autó is. Fehérgyarmaton megálltam tankolni, és találkoztam két idős asszonnyal, akik 2016-ban Donyeckből menekültek Kijevbe,
most pedig az éppen csak talpra állt életüket kellett otthagyniuk egyik napról a másikra.
Hajnal 3-kor érkeztem Tiszabecsre. Félrehúzódtam az út szélére, hogy a térképen megkeressem a kultúrházat, vagy bármit, ahol gyűjtik az adományokat. Egyszer csak megjelent előttem egy úr, és megkérdezte:
– Jó estét, jó reggelt, nem tudom melyik van, mi járatban?
– Adományt hoztam, hová menjek?
– Ide tessék betolatni.
Mint kiderült, pont jó helyen álltam meg. Két cigány srác volt még ott, segítettek kipakolni. Pakolás közben elbeszélgettünk, mondták, hogy rengeteg ember jön át a határon. Kérdezték, hol alszom, mondom, a kocsiban. Jól kinevettek, majd meghívtak magukhoz Vámosorosziba. Végtelenül kedves volt velem az egész család, nem lehetek eléggé hálás Nektek: Zoli, Béci és Márkó.
Négy óra alvással „feltöltődve” veselkedtem neki a reggelnek. Reggeli közben a családfő mesélt az elmúlt napok eseményeiről.
Az „okosok” már elég korán megérezték a bajt,
és az összes fekete-szürke-fehér galléros átjött a határon, drága terepjárókban, és kérdés nélkül fizettek vámot az autónként (!) 30-130 millió forint készpénz mellett rengeteg aranyra.
Megtudtam, hogy a „Guszti” fejenként 35 ezret kér a menekültektől egy budapesti fuvarért. Igazán szégyellhetné magát, a határbüfével egyetemben, akik ugyan eddig is 800 forintért adták a zacskós levest, de most mindenre rádobtak még pár száz forintot. Enyhe kritika érte még Vámosoroszi polgármesterét is, akit a háború kirobbanása után három nappal sikerült előkerítenie a jegyzőnek, mert nem tartózkodott a faluban. Addig a lakosok nem tudtak szállást kialakítani az önkormányzati épületekben, így a helyiek saját házaikban szállásolták el akit tudtak. Azt is megtudtam, hogy különösen nagy szerepe volt a helyi cigányságnak a szerveződésben, mert az első napon a határnál szerintük alig volt fehér ember a tiszabecsi átkelőnél, aki fogadta a menekülteket. A helyi vállalkozók („pénzesek”) közül csak kevesen segítettek,
de az igazán nagy munkát a szerény fizetésből élők végezték.