Őrültség, de…

Nyitókép: Ludovic MARIN / POOL / AFP

„És itt kezd megmutatkozni a »rendszer« Emmanuel Macron őrült beszédében. Ha ugyanis az amerikai birodalom számára érdektelenné válik Oroszország, Európa és benne Ukrajna, akkor automatikusan elkezdődik a hatalmi harc az európai dominanciáért, meg persze Ukrajna újrafelosztásáért. Formálisan persze »fennáll« majd továbbra is egy Ukrajna nevű ország, de olyan befolyási övezetekre tagolva, ami ezt a szuverenitást formálissá teszi.

És mivel Európa meghatározó hatalma, Németország hanyatlóban és szétzüllőben van, hisz lényegében minden dimenzióban meggyengültek uralmi pozíciói, ez automatikusan felerősíti a francia hatalmi ambíciókat. Macron őrült beszéde, a látszólag Oroszországnak szánt fenyegető üzenetei tehát legfőképpen Németország számára jelentenek figyelmeztetést, azt teszik közhírré, hogy Franciaország atomhatalom, és kész betölteni azt a katonai és hatalomgazdasági űrt, amit a meggyengülő, széthulló Németország hagy maga után.

Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy Németország számára nemcsak nyugat felől, hanem kelet felől is megjelent az új rivális, a soha nem látott gyorsasággal militarizálódó Lengyelország »személyében«. (A NATO-n belül messze Lengyelország költ a legtöbbet katonai kiadásokra, GDP arányosan többet, mint az Egyesült Államok, egész pontosan négy százalékot.)

Ez egy újabb »cordon sanitaire« volna Oroszországgal szemben, de egyúttal Németországra is figyelmeztető-fegyelmező erővel bírna. Azt pedig már talán nem is kell hangsúlyozni, hogy Franciaország nyújtaná a nukleáris védőernyőt ennek a Németországot keletről »ingyen« sakkban tartó konstrukció számára. És innen már talán kissé érthetőbb az »őrült beszéd« és a belőle felsejlő »rendszer«.

Ma még talán kicsit (nem kicsit, nagyon!) szürreális mindez, de érdemes végiggondolnunk azt, hogy az elmúlt két év során csupa olyan dolog történt, amit nem sokkal előtte még egy beteges agy sötét, szürreális víziójának gondoltunk volna. Az, hogy sok százezer halálos áldozattal járó iszonyatos háború dúl, és egyértelművé válik, hogy az európai határok ezután is ugyanolyan brutálisan fognak változni, mint az elmúlt évszázadok során, ma már evidencia. Az is kiderült (pedig eddig is sejthettük volna), hogy nincs gyerekesebb illúzió, mint a »szuverenitás« mítosza, mert újra világossá válik, hogy »szuverenitásod« csak akkor és addig van, amíg van erő, ami ezt biztosítja számodra, mert egyébként pillanatok alatt hullik szét minden, amiről hajlamos voltál azt hinni, hogy örökké tart majd. Never say never, mondja az angol, soha ne mondd, hogy soha, és persze sohase mondd, hogy örökké.

Az utóbbi közel nyolcvan év valóban sikeresen építette fel azt az illúziót, hogy előbb-utóbb mindenütt győz a liberális demokrácia plusz szabad piacgazdaság kombó, és akkor mindenki boldogan él, míg meg nem hal. Most az látszik kiderülni, hogy ez a kombó eddig is csak a globális hatalomgazdaság kegyetlen diktatúráját elrejtő virtuális valóság volt, ám a világ »nem létező« urai már nem szórakoznak többé e látványtechnikai mutatvánnyal, hanem közvetlenül tolják arcunkba a brutális valóságot. Ahogy Cseh Tamás énekli: álomnak vége van.”

***