Zsengellér Zsolt kalandos életútja Újpesttől Rómán át Buenos Airesig és Németkérig

2021. szeptember 12. 17:27

A Szepesi-díj idei kitüntetettje a mai napig meghatottan beszél édesapjáról, az 1938-ban világbajnoki ezüstérmet szerző futballistáról, Zsengellér Gyuláról, akinek nem csak a sportág szeretetét köszönheti, hanem hogy már közvetlenül érettségi után ő lehetett a legnagyobb menő Budapesten, ráadásul a svájci Chiassóban legálisan profiskodhatott. Többek között idősebb Knézy Jenővel, Gyulai Istvánnal és Szegvári Katalinnal járta ki a MÚOSZ Akadémiáját, és azt is elmeséli, miként tudósított a teljes magyar sportsajtó az 1978-as argentínai vb-ről, egy Buenos Aires-i, háromszobás lakásból.

2021. szeptember 12. 17:27
null
Vámos Tamás

Mi volt az első gondolata, amikor megtudta, hogy 2021-ben ön lesz a Szepesi-díj kitüntetettje?

Azt mondtam, ez szinte hihetetlen! Már csak azért is, mert e díjat korábban rádiósoknak-tévéseknek ítélték oda, ezt a sorozatot szakította meg tavaly Lakat T. Károly barátom, aki meg is hívott az ünnepségére. Akkor

nem is sejthettem, hogy egy év múlva én leszek a kitüntetett.

Óriási megtiszteltetés, hogy az MSÚSZ főtitkára, dr. Dénes Tamás mondta el a laudációt, és az elnök úr, Szöllősi György adta át a díjat.

Predesztináció - eleve elrendelés – hangzott el ebben a bizonyos laudációban. Többek között édesapjára, a legendás Ábelre, az 1938-as világbajnokság második legeredményesebb játékosára, a magyar futballtörténelem hetedik leggólképesebb válogatott csatárára utalva. Milyen szülő volt Zsengellér Gyula ?

Nagyszerű! Élete minden pillanatában éreztette, hogy mi vagyunk a számára a legfontosabbak, de mindig a saját feje után ment, és az élet őt igazolta. 1947-ben ötéves voltam, és apám október 19-én, egy Újpest – Fradi derbi másnapján – a meccset egyébként 5-1-re nyerték meg – fogta magát, felült a repülőgépre és meg sem állt Rómáig, ahol a már a Farkasok magyar származású sportigazgatója, Senkey Imre várta. Anyámmal 1948 februárjában kimehettünk, emlékszem, apám egy nagyon szép, emeletes házban lakott, és olyan személyiségekhez is  bejutottunk, amit földi halandó nem is remélhet. Elég, ha csak XII. Pius pápát említem meg. Apám és anyám is azért küzdöttek, hogy újra együtt legyen a család, hiszen a másfél éves húgomat Magyarországon, rokonoknál kellett hagynunk. Apám természetesen azt szerette volna, hogy mindannyian költözzünk ki, de abban a rendszerben ezt nem lehetett megoldani, éppen ezért anyám a hazaköltözést és a gyermeknevelést választotta. Nyilván ezt megbeszélték egymással, de apám bárhol is járt a világban, sosem feledkezett meg rólunk.

Amikor például leérettségiztem, küldött nekem egy lenyitható tetejű Fiat 600-ast, el lehet képzelni, hogy 1960-ban mekkora csodát jelentett ez Újpesten, ahol nekem volt egyedül autóm az egész kerületben.

De nyugodt szívvel említhetem egész Budapestet, hiszen nem sok ilyen autó volt ekkoriban Magyarországon, tehát az egész városban szinte mindenki a csodájára járt. Apámnak és ennek a járgánynak köszönhetően ezek után a csajozás sem jelentett gondot, hiszen kis túlzással, friss érettségivel a zsebemben, azt a lányt szedtem föl Újpesten, és bárhol a környéken, akit csak akartam. Visszatérve apámra: Olaszország után Ciprusra költözött, ott elvett egy Marika nevű görög hölgyet, és a történtek után 1971-ben járt újra Magyarországon. De még egyszer hangsúlyozom: folyamatosan tartottuk a kapcsolatot, sosem feledkezett meg rólunk. 1971 után bármikor járt itthon, első útja mindig a szülővárosába, Ceglédre vezetett.

Egyébként ön tényleg az Újpest korábbi legendája, Göröcs Titi miatt  nem lett futballista, akivel már a Vasas Izzóban is együtt futballoztak?

Anyámék természetesen azt szerették volna, ha apám útját járom, ezért 11-12 évesen levittek a Vasas Izzóba, ahol – hogy hogy nem – apám volt csapattársa, Vincze Jenő , valamint Kármán Dodi bácsi voltak az edzők. Előtte is állandóan fociztam, ám főleg kiskapura, gumilabdával. Én a kölyökbe kerültem, Titiék ekkor már - az Újpest későbbi kapusával, Borbély Lacival és Duron Jancsival együtt – az ifiben játszottak, és amikor megláttam őket focizni, dekázni, cselezni, egyből tudtam: nekem komoly szinten nem szabad futballoznom! Ezt közöltem is anyámékkal, akik először nem fogadták el a döntésemet, de később kénytelenek voltak beletörődni. A sportág szeretete azért már belém ivódott, éppen ezért alacsonyabb osztályban csak futballoztam, 1956-ban, a kecskeméti iskolaválogatottban, majd miután Olaszországból hazaköltöztünk, az ÉPFU Budapest I. osztályú csapatában, majd a katonaság ideje alatt a Nagykanizsai Dózsában, amellyel az NB III-ig jutottunk, majd a pályafutásomat az Egyetértésben fejeztem be.

Azért ne feledkezzünk meg arról, hogy – igazi kuriózumként – a svájci Chiasso futballistája is volt egy jó ideig. Mindez akkoriban, amikor a külföldi karrierről még a legmenőbb magyar futballisták sem számíthattak…

1964-ben mentem ki apámhoz látogató útlevéllel, aki a kapcsolatai révén elintézte, hogy a Laziónál vegyek részt egy hónap próbajátékon. Ekkoriban a háromfős külföldi kontingest már betöltötték, ezért a klub azt szerette volna, ha a kanadai „testvércsapatukhoz” szerződöm, ahol azok a külföldi játékosok szerepeltek, akiket e technikai akadály miatt nem igazolhattak le. Ezt nem vállaltuk be, éppen ezért

apám a Chiassóhoz irányított, ahol már nem volt akadálya, hogy pályára lépjek, a svájci első és másodosztályban is szerepeltem.               

Térjünk át az újságírói karrierjére: az 1970-ben kiírt Pályabelépő című tehetségkutatón ön is elindult.

 

Szerencsém volt, kiválasztottak, és olyan kollégákkal együtt járhattam ide, mint – többek között – Szegvári Kati, Gyulai István, Knézy Jenő vagy Szalay István, akikkel együtt végeztük el ezek után a MÚOSZ Újságíró Akadémiát is.

Abban is szerencsém volt, hiszen már 1971-ben felvettek a Képes Sporthoz, és mivel volt egy olyan kitétel, hogy az nyeri meg ezt a versenyt, aki elsőként kap egy belső státuszt, tulajdonképpen én végeztem az első helyen.

Azt mondják az önt jól ismerők, hogy amolyan kávéházi újságíró volt, a szó legnemesebb értelmében. Összejárt a kor legnagyobb futballistáival, akiket úgy tudott kritizálni is, ha kellett, hogy sosem sértődtek meg.

  Talán azért, mert tudták, hogy futballoztam, tudták, hogy van családi kötődésem is a sportághoz, így a hetvenes-nyolcvanas évek legvagányabb játékosai – Ebedli Zoli, Nyilasi Tibi, Mucha Józsi, de még Törőcsik András is – elfogadták az észrevételeimet. Lehet, hogy a megjelenés napján néha nem tetszett, amit írtam róluk, de tudták, hosszú távon igazam van, és ahogy mondani szokták, értük haragszom.

Miben különbözött leginkább az akkori sportújságírás a maitól?

Egész más világ volt, hiszen muszáj volt óvatosabbnak lennünk. BM-csapatokat nem kritizálhattunk, a Honvéd ugye, a Honvédelmi Minisztériumhoz tartozott, a Fradi pedig már akkor is a legnépszerűbb csapat volt. Nekem nagyon jó kapcsolataim voltak, így hamar megtudtam a legfrissebb híreket, sőt amikor az 1978-as argentínai világbajnokságról tudósítottam a Képes Sportot, apám disszidens ismerősei révén elintéztem, hogy Buenos Airesben egy három szobás, minden igényt kielégítő lakásból tudósítson a hatfős magyar sportújságírócsapat. A fotós Farkas Józsival a nagyszobában laktunk, a Népsportot képviselő Borbély Pál és Németh Gyula az egyik kis szobában, míg a Magyar Hírlapos Toldi Feri és a Magyar Nemzetes Zsolt Róbert a másik szobában. Igazi hőskor volt, és tudja, mi szomorít el egyes egyedül? Hogy már csak én élek ebből a jeles társaságból. De inkább nem szomorkodom, hiszen legalább van mire emlékezni, amikor – egy-két fröccs kíséretében - kiülök a németkéri házunk kertjébe…

Nyitókép: Zsengellér Zsolt (jobbról a harmadik) a Szepesi-díj idei kitüntetettje Fotó: puskas.com

Összesen 0 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!