Újra dúl a kultúrharc Magyarországon

„A következőre jutottam: a magát baloldalinak (és tévesen: liberálisnak) tartó kultúrpolitika szerint az államnak a kultúra támogatásával nem igényeket kell kiszolgálnia, hanem éppen hogy ezeket az igényeket kell megszabnia azáltal, hogy minden olyan kulturális produkciót támogat, amit Nyugat-Európában  fesztiváldíjak formájában elismernek. A magyar közönségnek kutya kötelessége felnőnie ehhez a kultúrához, különben hülyén fog meghalni.

A magát jobboldalinak tartó kurzus szerint az államnak azért kell támogatni a kultúrát, mert a tömegigényeket ki kell szolgálni, a cél pedig az, hogy az igények feltárásával minél több embert betereljenek a kulturális intézménybe, mert különben hülyén fog mindenki meghalni, a kulturális intézmény pedig bezár. Az egyik szerint tehát itthon azért eladhatatlan a magyar kultúra, mert lila, a másik szerint pedig azért, mert magyar, vagyis mindenképpen közpénzből kell dotálni.  Még egyszerűbben, akkor is kell a pénz, ha üres a színház, de akkor is, ha tele van. Akkor is, ha progresszívnek hívjuk, akkor is, ha kurucosnak.

Fájdalmas, de ugyanezek a frontvonalak húzódnak jelenleg a kortárs zene, az opera és a táncművészet berkeiben, ezen viták taglalására már nem térnék ki. (A vita teljes terjedelmében szerdától látható lesz a Krétakör Facebook-oldalán.)

És igen, félreértés ne essék, a hatórás vita alatt – azon kívül, hogy számtalanszor lehülyézték – alig esett szó az államilag finanszírozott kultúra eltartójáról és fogyasztójáról, és, megkockáztatom, kedvezményezettjéről: az adófizetőről. Szó sem esett társadalmi hasznosságról, megtérülésről, közgazdasági megfontolásokról, vagyis csupa olyan dologról, amivel egyébként az egész európai régió küszködik: válság, túlköltekezés, az állam szerepének újragondolása.”