Orbánról és a történelemről

„Falusi-kisvárosi tér és polgárosodás: a magyar szívnek legideálisabb kombináció. Ne feledjük a reformkori képet, amikor korunk polgárosító erőfeszítéseiben osztozunk: a polgár »a nemzet dereka«. Ez persze azt is jelenti, hogy a nemzettudat nem görcsösödhet bele a mítoszokba, minden új eszmei impulzust tudomásul kell vennie, hogy mérlegelve beépíthesse vagy elvethesse azokat. (Gondoljunk a mai »hivatalos« nemzetpolitika liberális demokrata alapeszményeire.) Mindezekre nézve tarthatjuk természetesnek a szimbolikus nemzeti politizálás eseményeit és jelképeinek vállalását. Tusnádtól a Terror Házáig. A millenniumi év alapgondolata ez volt – emlékezhetünk rá – »birtokba vettük az ezeréves Szent István-i Magyarország örökségét«.

A válasz másik eleme Orbán politikai filozófiájának fundamentális ideája: a történelem nem ért véget azzal, hogy az európai gondolkodást, gazdaságpolitikát és kultúraképzést véglegesnek látszóan és – mondhatni – végzetesen átszőtték a liberálisnak hazudott elvek, amelyekkel minden és mindenki más könnyen és felelőtlenül stigmatizálható. A mai világválság éppen a változás jele, még ha a stagnálás következménye is. A magyar »szabadságharc«, az »unortodoxia«, mindennemű globalitás-kritika mélyén ott az összetartó eszme: a nemzeti önépítés közben az európai társadalomfejlődés tendenciáinak a felismerése és tudatosítása. Ez eszmeharc is, nemcsak politika. A kérdés az, hogy lesz-e időnk arra, hogy mindez az intézményes Európa-politikában is beigazolódjon. Nekünk: nekünk meg neki…

Orbán Viktornál nagyobb hatalmat békeidőben egyetlen vezető sem kapott a belátható magyar századokban. Elképesztő az a közjogi helyzet, ami a 2010-es parlamenti választások eredményeként a miniszterelnöki szuverenitásban a magyar politikában megvalósult. Orbán ezt felhatalmazásnak tekinti az államélet szerkezeteinek radikális átalakítására, a korábbi elitek kudarcainak korrigálására, magyarán: a történelem tudomásulvételére. Úgy gondolom, hogy addig vállalhatók az ezekkel járó nehézségek, feldolgozhatók az ezeket kísérő dilemmák, értelmezhetők és kezelhetők a felsejlő veszélyek, amíg elfogadtatni képes azt, hogy az államélet irányítása mindenekfölött és mindenekelőtt nemzetpolitika. Nemcsak: is. Hanem azzal egy.”