A szíriai konfliktus megoldása az orosz beavatkozásnak köszönhetően ismét napirendre került. A bombázások megkezdése után alig egy hónappal, 17 állam külügyminisztere ült asztalhoz Bécsben, hogy a tűzszünet megkötésének feltételeiről tárgyaljon. A számok önmagukért beszélnek: majdnem másfél tucatnyi tőkeerős hatalom létezik, amely közvetve vagy közvetlenül mozgatja a szálakat Szíriában. Ez önmagában is elegendő érv ahhoz, hogy a konfliktust szembenálló nagyhatalmak helyi szövetségeseivel vívott, úgynevezett proxy-háborújának minősítsük. Az izraeli, amerikai, orosz, török bombázások, az iráni forradalmi gárdisták és a Hezbollah jelenléte messze túlmutat egy polgárháború keretein.
A Szíria sorsáról tanácskozók megegyezésének legfőbb akadálya immár három éve, a még mindig elnök, Bassár al-Asszad személye és politikai jövője. Teszik mindezt aközben, hogy a lakosság kétharmada, mintegy 15 millió ember él menekültként Szíriában, a környező országok táboraiban, vagy úton van Európa felé. Miközben az ország középső és részben északi részét a magát Iszlám Államnak nevező terrorszervezet tartja megszállás alatt. Egy olyan alakulat, amelynek ideológiája szerint nem csak a Nyugat és az Iszlám fennhatóságán kívüli területek számítanak ellenségnek, hanem a muszlim országok vezetői és a hatalmuk ellen fel nem lázadó lakosok is halált érdemlő hitetlenek. A szervezet brutalitása és kegyetlensége közismert, és az a tény is, hogy több ezer európai harcossal dicsekedhet, akik között a bevándorlók leszármazottai mellett szép számmal találunk nem muszlim hátterű fiatalokat is, nőket és férfiakat egyaránt.
E tények azonban nem ösztönzik a Szíria demokratizálását szorgalmazó országokat arra, hogy prioritásaikat felülvizsgálják. Miként a Tálibok is afgán belügyi problémának számítottak 2001. szeptember 11-ig, s miként az is eldöntött volt, hogy Irak márpedig rendelkezik tömegpusztító atomfegyverrel, akkor is ha annyira eldugták, hogy 12 év alatt sem bukkantak nyomára. Afganisztán és Irak már lángokban állt, amikor az Egyesült Államok úgy határozott, hogy az azóta is definiálatlan és alaktalan demokratikus szír ellenzéket támogatja, pénzzel és fegyverrel, amelynek túlnyomó része – hogy, hogy nem –, a dzsihádistáknál landolt.