Kiss László, mondjál le!

„Volt egy Schmitt Pál nevű ember, akiről szintén évtizedek múlva derült ki, hogy doktori disszertációjának jelentős részét másolta. Nem erőszakoskodott, nem fogta le senki kezét, nem fogta be senki száját, nem erőszakolt meg senkit, pusztán fogott egy kész disszertációt, kirakta maga elé, befűzte az írógépbe a papírt, és szépen, komótosan másolni kezdte az ott fellelhető betűket. Az ország felháborodott, és még a kétharmados többséggel rendelkező Fidesz sem tudta, és nem is akarta őt megmenteni. Le kellett mondania egy olyan állásról, aminél nincs tekintélyesebb a mai Magyarországon. Kiss Lászlónál is ez a minimum. Hogy ez hány magyar olimpiai aranyérembe kerül Rióban, az teljesen mindegy. 

Talán más lett volna a helyzet, ha annak idején a közvélemény orrára kötik: figyeljetek, emberek, van itt egy nagyon tehetséges edző, Kiss Lászlónak hívják, olvassátok el, miért ítélték el korábban, tudjuk, ciki, hogy egy szexuális erőszaktevőre bízzuk a gyerekeiteket, de ha nem gáz, akkor lécci, lécci. De még ez sem történt meg, csak az uszodai pusmogás, és az állandó zsarolhatóság lehetősége. Pont, mint egy rossz diktatúrában. A több évtizedes elhallgatás egyik következménye az, hogy jóval könnyebben maradnak ilyen, vagy kisebb súlyú ügyek titokban, mert az áldozatok nem mernek szólni. Hiszen mit látnak? Laci bácsiról uszodát neveznek el Százhalombattán. 

És ha Kiss László lemondott végre – Schmittnél is csak pár napnak kellett eltelnie –, akkor arra kérem az úszóedzőket, sportújságírókat, szövetségi embereket, egykori szülőket, barátokat, barátnőket, hogy ugyan mondják már el, hogy kiről milyen nyílt titkokat tudnak még. Biztos van itt még egy-két úszópapa, akiknek legalább utólag jó lenne tisztába kerülni a viselt dolgaival.”