Ismerjük be végre: félünk!

„Fél az újságíró, hogy mi van, ha megírja ezt vagy azt, félnek a szerkesztőségek, mikor jutnak az Origo vagy a VS sorsára. Fél a munkavállaló, fél az elit, hogy lecsúszik, fél a szegény, hogy még ennél is rosszabb lesz, fél a társadalom a menekültektől, fél a Fidesz-szavazó a kommunistáktól, az idegen erőktől, fél a régi balos szavazó az antiszemitáktól. Fél az állampolgár az adóhivataltól, félünk, amikor hivatalos levelet kapunk, hogy meg tudjuk-e oldani, félünk gyereket vállalni, mert nem tudjuk, mi lesz 10 év múlva. De fél a diák a tanárától, fél a munkavállaló a főnökétől is. (...)

Persze ezek a félelmek nem 2010-ben kezdődtek, és még azt se mondhatjuk, hogy csupán 2010-től erősödtek volna meg durván, és váltak volna a politikai hatalom fegyverévé. Az elmúlt 100 évünk az alapja a legtöbb félelmünknek, és szépen lassan a társadalom intézményei is félelemalapúvá váltak, miközben a rendszerváltás után a politikai pártok egyre inkább ezekre a félelmekre játszottak rá. De persze azt se hallgathatjuk el, hogy mára a kormánypárti politikának nem csupán alapja a félelem, hanem egyöntetűvé vált a rettegtetéssel, a félelemkeltéssel. Ez tartja hatalmában.

Pontosan ezért, aki ma változást akar elérni ebben az országban, nem csupán ügyes politikusnak, hanem ügyes pszichológusnak is kell lennie. Meg kell értenie, miért félnek azok, akik potenciálisan rá szavaznak, és meg kell értenie azt is, miért félnek azok, akik nem. Meg kell értenie, hogy a társadalom legegyszerűbb működéseit hogyan szabályozza a félelem, és meg kell találnia azokat a katarzisra, közös kitörésre alkalmas pontokat, ahol felszabadíthatja az állampolgárok tömegét a félelem alól.”