Ferrett Steinmetz: Flex

„A cselekmény mellett Steinmetz nagy hangsúlyt fektetett a főbb karakterekre is: Paul és a játékmágus duója határozottan szimpatikus, külön plusz pont, hogy egyikőjük sem az a tipikus világmegmentő figura, varázslatos képességek ide vagy oda. Elvégre egyikük egy inges-nyakkendős bürokrata, aki leginkább nyomtatványok kitöltése közben érzi otthon magát, a másikuk pedig legszívesebben ki se mozdulna a konzol elől, nem hogy még gyilkos varázslók után nyomozzon. Az egyébként ügyesen felskiccelt mellékalakok közül leginkább Paul lánya emelkedik ki – örültem, hogy végre nem egy túlkoros tinédzser képviselte a fiatalabb generációt, hanem egy olyan kislány, aki tényleg hatévesként viselkedik (bár érzelmi érettség tekintetében valószínűleg jó pár felnőttön is túltesz...), és akit akként is kezelnek.

Talán összességében még szívesen fogadtam volna egy kicsivel több kreativitást, mert akármennyire is élveztem, nem lett olyan kimagaslóan megragadó élmény, de bízom benne, hogy majd a trilógia többi részében ezeket is megkapom. Ugyanis természetesen újabb sorozatról van szó, még akkor is, ha az első rész önmagában is megállja a helyét – bár úgy ér véget, hogy muszáj reménykednem sokkal inkább elszálltabb folytatásokban (még több elborult, mániákus varázslót!), hiszen rengeteg kiaknázható lehetőség rejtőzik ebben a világban. Ha hasonlítanom kellene valakihez, először Brandon Sanderson jutna eszembe – a Flex egy pörgős, akciódús regény, jól eltalált karakterekkel és hosszú idő óta a legemlékezetesebb mágiarendszerrel, amivel csak találkoztam. Nem is kell több, hogy nagyon várjam a folytatást.”