Apák és fiúk, ezek és azok

„Csakhogy már régóta nem beszélünk megint. Nem halljuk egymás szavát. Amikor például Geszti Péter megírta az utóbbi évek talán legszebb hazafias vallomását (Levél Nemecsek Ernőnek), nem lehetett más, csak piszkos zsidó, aki hogy jön a hazaszeretethez. Amikor Vona Gábor boldog hanukát kívánt, elküldték melegebb éghajlatra a náciját, tanuljon előbb jó modort.

Hiba volna mindezt valami zsidó–magyar kérdéssé redukálni, belemerülve a szavak útvesztőjébe. Többről van szó, régebbi beszorítottságról. Arról is, Magyarországon miért érezzük úgy, hogy a hazafiak nem elég demokraták, vagy hogy a demokraták nem elég magyarok. Miféle sérelmek vezettek odáig, hogy az vált rögeszménkké, e két idea nem tud egymással találkozni a magyarban? Úgy, ahogy Amerikában Walt Whitmanban nagy energiákat kisütve találkozott. A kalapos királyig kell visszamenni, ahol a haladás elnyomást jelentett, vagy még régebbi időkig? Az Etelközig?

Amikor Vona Gábor elment beszélgetni a budapesti Spinoza-házba, a belvárosi liberális értelmiség egyik fellegvárába, sokan a térdüket csapkodták a röhögéstől. Részben igazuk volt, hisz ebben a látogatásban volt politikai számítás és pragmatizmus is. Ám van az ilyen gesztusoknak egy nem lebecsülendő következményük: egészen máshonnan, más sérelmekkel érkező emberek, akik közös közéleti karámba szorultak, leülnek egymással szemben, és beszélgetnek. Megpróbálják máshonnan kezdeni.”