A harmadik világot látni elég elmenni „Nyugatra”

„Olaszországot egyebekben lehet ezer és egy dolog miatt dicsérni – gasztronómia, építészet, történelmi emlékek, flóra és fauna –, nem is akarom mindezeket kétségbe vonni, de őszinte meglepettséggel fogadnék mindenkit, aki arról kezdene el ájultan áradozni, milyen csodálatos hely a város. A település, ami egyébként fogalmam sincs, hogyan és miért kaphatott világörökségi védelmet, mert a világon semmi egyedi nincs benne, hacsak nem tekintjük egyedinek azt, hogy minden mocskos, koszos, elhanyagolt és olyan, mintha egy nukleáris katasztrófa után lennénk három évtizeddel. Nem utazóblog ez, rá is térek mindjárt a lényegre, de muszáj némi hangulati megalapozottságot biztosítanom az olvasók felé. Már csak azért is, mert Nápoly a mai napig – legalábbis én így tapasztaltam – őriz valamifajta kósza, kócos romantikát az emberek fejében. Egészen pontosan Nápoly emléke. Az egykor volt Nápoly emléke, a fene sem tudja.

Példának okáért édesanyám jó húsz évvel ezelőtt volt a városban és összességében úgy számolt be az élményről, mint egy kifejezetten pezsdítő, jó látogatásról. Habár nehezemre esik elképzelni, hogy akkor nem pont ugyanúgy viselkedtek a dél-olaszok, mint most és, azt is csak nagyon nehezen tudom elhinni, hogy látványosan kevesebb szemét lehetett, némi különbség biztosan akadt.

Köztünk szólva, van az a nagyon, de nagyon csúnya olasz szólásmondás, nyilvánvalóan csak szélsőséges olaszoktól, hogy ami Rómától délre található, az Afrika, ami a közállapotokat és amúgy minden egyebet érint. És pár nap Nápoly után bizony azt is jobban megérti az ember, miért lehetett annak idején – nem is olyan régen – egészen komolyan vehető politikai elgondolás a szeparatizmus azon formája, amely Észak-Olaszországot elválasztotta volna a déliektől. Lega Nord, mond ez valakinek valamit? Mára csak a Lega maradt belőle, mert színre lépett egy egészen új, fenyegetőbb probléma: a migráció.”

Fotó: MTI/ EPA/ EFE/ Angel Medina