A gondolkodó magányossága

„Hogyan lettünk – ha lettünk – oroszbarátokká, egyáltalán valóban azok vagyunk-e? Nincsenek halálpontos felmérések a kezemben, de az biztos, hogy a magyar emberek többsége Ukrajnát – nem az ukrán népet – nem tartja baráti országként számon, s ennek nem a mostani háború az oka. 

A háború csak felerősítette az ukrán állam minden gyengeségét, aljasságát, pimaszságát.

Ukrajna – különösen a keleti országrészben élő magyaroknak – nem is a senki földje volt az elmúlt évtizedekben, sokkal inkább Mordor, a sötétség birodalma. Európa legkorruptabb országa, ahol minden és mindenki megvehető volt jó pénzért, ahol kiskirályok uralkodtak, ahol a maffia volt a törvény, a kábítószer-kereskedelem, a prostitúció hazája. S ha mindez nem lett volna elég, ott voltak a kárpátaljai magyarok, akiket félelemben tartott az ukrán politika, akiknek legszívesebben még az emlékét is eltüntették volna, akiket elnyomtak, megaláztak, akiknek a nyelvét is el akarták venni. Láttuk a Majdan »forradalmát«, háttérben Victoria Nuland amerikai külügyérrel, aki somolyogva cipeli a milliárdokkal megtömött bőröndöt. Láttuk, hogyan árusítja ki az ukrán politikai vezetés dollárbarát része az országot, láttunk mindent. Miért kellett volna, miért kellene ezt az ukrán államot szeretnünk?

De most háború van. Ukrajnát megtámadta Oroszország, s hiába értjük és tudjuk az összes politikai, gazdasági és katonai előzményt, az agresszor Putyin elnök, s örök emberi parancs, hogy a gyengébbel, a megtámadottal érzünk együtt. (Vajon mit szólnak ehhez az »örök parancshoz« Afganisztán, Irak, Líbia vagy éppen Szerbia megmaradt népei?) Az nem is kérdés, hogy mindenféle humanitárius segítséget megadunk az ukrán népnek, beengedjük a menekülőket, s aki maradni akar, annak megpróbálunk normális életet biztosítani, élelmiszert, gyógyszert, üzemanyagot, áramfejlesztőt szállítunk.”

Nyitókép: Mustafa Ciftci / ANADOLU AGENCY / Anadolu Agency via AFP