Kudarctörténetre nem érdemes jövőt építeni

2019. augusztus 12. 21:03

Mintha az a katarzis, amit akkor Európa átélt, homályba veszett volna. Interjú.

2019. augusztus 12. 21:03
Tallai Gábor

„De mégis honnan sokaknál a csalódás érzete, ha szóba kerül a rendszerváltoztatás sikertörténete?

Sokan csalódtak sokféleképp. A kommunisták, mert elvesztették hatalmi monopóliumukat. A nyugati értelmiség és politikai elit egy része azért, mert nem jött be a biztonságos távolból oly nagy érdeklődéssel figyelt emberkísérlet. A kelet-európai értelmiség egy része – nálunk ez elsősorban a szabaddemokraták szellemi hátországát érintette – azért csalódott, mert elszokott a versenyhelyzettől és nyilvánvalóan nem értette meg a demokratikus politika tökéletlen, de mindenkor felszabadító természetét. Közben a kelet-európai polgárok a szabadsággal együtt olyan problémahalmazt kaptak a nyakukba, hogy beleszédültek. Munkanélküliség, eladósodottság, összeomlás szélén lévő infrastruktúra, teljes gazdasági ágazatok leépülése, arrogáns és agresszív nyugati partnerek, akik azonnal vissza is éltek az erőfölényükkel. Hiányzó igazságtétel és jóvátétel. Mégis mindez megmutatja a szabadság igazi értékét, mert csak és kizárólag az számított, érte bevállaltunk mindent. A csalódás leggyakrabban a hamis álomképek és elvárások lelepleződéséből fakad. Sok ilyenünk volt.

Eszerint az emlékévben a szépre és a jóra helyezik a hangsúlyt, arra hogy képesek voltunk felállni?

Kudarctörténetre nem érdemes jövőt építeni, ezért találtak szíven az emlékbizottság tartalmi irányelvei. Érjük el a rendszerváltoztatás után született nemzedékeket, tegyük nyilvánvalóvá, hogy ha kedvező történelmi konstelláció közepette is, de önerőből szereztük vissza szabadságunkat, függetlenségünket. 1945 után kelet-európaiak ezrei áldozták fel életüket, még többen vállalták a kirekesztettséget, az ő teljesítményüknek el kell foglalnia méltó helyét történeti emlékezetünkben. Nem furcsa, hogy miközben 1989 és 1990 óriási történet volt, ma alig hivatkoznak rá? Mintha az a katarzis, amit akkor Európa átélt, homályba veszett volna. Ezt meg kell változtatnunk! Ha az 1945-től 1989-ig tartó időszakot, amit diktatúraként éltünk meg, nem választjuk le tisztán és élesen az utána következő demokratikus, szabad világtól, ha összemossuk a kettőt, akkor önmagunkat tesszük alkalmatlanná arra, hogy különbséget tegyünk jó és rossz között.

Hogyan képes leképezni mindezt az emlékév(ek) programcsomagja?

Az emlékbizottság programtervezete gazdag kínálattal készül, lesznek központi elemei és pályázatok révén támogatott helyi kezdeményezések. Az 56-os emlékévhez hasonlóan azzal számolhatunk, hogy tudományos és ismeretterjesztő programok százai valósulnak majd meg. Lesznek kifejezetten könyvkiadásra, színházi produkciókra és filmes forgatókönyvek létrehozására szánt kiírások, ahogy a helyi közösségek megemlékezéseit, rendezvényeit is támogatni kívánja az emlékbizottság. Mielőtt megkérdezné, mikor indulnak a pályázatok, jelzem, azokat kidolgoztuk, ha megérkezik a szükséges forrás, meghirdethetjük őket.

Visszatérve még a Terror Háza Múzeum előtti tárlatra, miért nem kapott említést, esetleg külön tablót a 70-es, 80-as évek ellenzéki tevékenysége, antikommunista vagy rendszerkritikus szerveződései, csoportjai, arcai? A kiállítás is hangsúlyozza, hogy a kommunista hatalomátvétel után mennyi áldozatot hoztak a szabadságért a magyarok, de az ellenállás évtizedeit már nemzetközi kontextusban, a nagyobb forrongásokat kiemelve mutatja be. Magyarország ’56 ás ’88 közötti időszakáról, a Charta ’77-ről, a szamizdatról, a táncházmozgalomról, a képzőművészet és a könnyűzene lázadóiról, mint a CPg zenekar vagy az Inconnu Csoport nincs említés…

Ha elkezdenénk most felsorolni, mi minden »maradt ki«, napestig itt ülhetnénk. Aki tanított valaha életében, tudja, a legfontosabb, felébreszteni a kíváncsiságot. A kiállítás átfogó képet nyújt a rendszerváltoztatásról, bemutatja, hogy a szabadságot nem kaptuk ingyen, azért kőkeményen megküzdöttünk. Egy ilyen összeállítás legnagyobb dilemmája éppen az, hogy mi legyen benne, és mi maradjon ki. A kiállítás készítése során fokozatosan szűkítettük az anyagot, mert egyszerűen túl sok információ lett volna. A legfiatalabbak érdekében azonban lényeges volt, hogy néhány tablón bemutassuk azt is, mit jelentett maga a kommunizmus, a szocialistának becézett emberkísérlet, mert erről vajmi keveset tudnak. A tárlat fókuszpontja mindazonáltal 1989, azaz a Csodák éve és annak közvetlen előzményeként az első tömeges megmozdulások 1988-ban. Az erdélyi falurombolás elleni tüntetés és a Duna Kör vízlépcsőellenes demonstrációja színtisztán magyar nemzeti ügyek voltak, amelyeken több tízezres tömegek vettek részt, miközben a kádári törvények korlátozták a gyülekezést. A tárlat koncepciójában pedig végre ellensúlyt kap az a Nyugat-Európában máig élő vélekedés, miszerint a szabadság és függetlenség  kéz a kézben voltaképpen csak belerepültek a kelet-európaiak tátott szájába, mint valami sült galamb. Ezt kikérjük magunknak! 1989-ben az egész térség megmozdult. A baltiak például kétmillióan kapaszkodtak össze, hogy élőláncot alkossanak. A kommunista Német Demokratikus Köztársaság nagyvárosaiban százezres demonstrációk zajlottak. Akik akkor kimentek az utcára, joggal tarthattak az államhatalom megtorlásától. Egyszóval mindazok, akik 1988-ban vagy 1989-ben elmentek tüntetni, akik ott voltak Nagy Imre és mártírtársai újratemetésén, rendkívüli bátorságról tettek tanúbizonyságot.”

Összesen 40 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Európai téridő
2019. augusztus 16. 11:31
Az a felpumpált európai katarzis átverésnek bizonyult. A XIX. századi francia írók írtak a Nagy Francia Forradalmat követő, kiábrándító hétköznapokról is eleget. Wyspianski: Menyegző-jének Andrzej Wajda-féle filmváltozatában is tanulságos a vodkamámorban az istállóban polonéz-zenére kerengő lengyel nemesúr fokozatos kijózanodása. Hát, valahogy így történhetett a kollektív kiszeretés az eltelt majd' három évtized alatt. Bőven volt rá idő.
írmag
2019. augusztus 13. 08:46
„A diktatúrát tégláról téglára bontottuk le.” Az alattomos hazugságok fennmaradása az ügynök téglák falban maradásával megtörtént, sejthetően megvárjuk, hogy rendszerváltó reformerekként hamarosan önmagukat hősiesítsék. A vasfüggöny lebontásából (értelmetlen kemény munka mellett) az igazságtétel elmaradásával, 1956. forradalmát megcsúfoló vaskefe készült, mert az őszinteség szabaddá válása is elmaradt, vagy szűkkörű pénzszerző programok megvalósítóinak vállalkozása lett. A felsorolt névsor után nem kellett volna ezzel a mondattal befejezni az írást: „Az emlékbizottság tagjai nem kapnak pénzt a munkájukért.”
Bell & Sebastian
2019. augusztus 12. 22:56
Amennyiben azért emlegetjük föl az úgynevezett rendszerváltást, hogy legitimáljuk a Lót szobrává dermedt politikai berendezkedésünket, meg tudom érteni a Fidesz igyekezetét. Gyümölcséről a fát, hogy kortalan klasszikust idézzek.
repulok
2019. augusztus 12. 22:01
32 éves, hàromgyerekes apa voltam a rendszerváltáskor. 5 éve önálló vállalkozó, akit a valódi kapitalizmus megindulása elkápráztatott. Az eufória 2000-ig tartott, aztán folyamatosan egyre szarabb lett minden, egészen Bajnai ámokfutásáig. Azóta legalább gazdasági-politikai stabilitás van, de az eu-konform szabályrendszert szarnak tartom és irigylen a briteket a kilépés miatt...
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!