A felújított Székely Nemzeti Múzeum avatásán

2023. október 26. 14:22

Ha 1802-ben nem teszi meg adományát Széchényi Ferenc, ki tudja, hány évet kellett volna várni a Magyar Nemzeti Múzeum alapítására.

2023. október 26. 14:22
L. SIMON László; MADÁCH Imre
L. Simon László
L. Simon László
Beszéd

„1879. szeptember 15-én d.e. 10 órakor özvegy Cserey Jánosné, szül. Zathureczky Emília megbízottai s Háromszék, Csik és Udvarhely vármegye székely közönségének hivatalos képviselői a Székely Mikó-kollégium egyik emeleti szobájában, az ú.n. Cserey-múzeum helyiségében a Székelyföldön addig sosem hallott és sohasem látott hivatalos eljárásra gyűltek össze: az özv. Cserey Jánosné által alapított, s a Háromszék, Csik és Udvarhely vármegye székely közönségének adományozott múzeum átvételére. Az a hallatlan dolog történ tehát, hogy egy székely asszony nem gyermekeinek hagyta, vagy nem idegennek adta el férje, gyermekei és a maga ősi vagyonának igen becses hányadát, hanem ebből a vagyonrészből múzeumot szervezett; aztán rokonait és barátait, székely testvéreit és a székely hatóságokat hasonló eljárásra és áldozatkészségre hívta fel, s amikor családja és székely vérei adományából az ősi emlékek és természeti tárgyak többezer darabra szaporodtak fel: múzeumát a székely nemzetnek adományozta.” Csutak Vilmos múzeumigazgató leírása a Székely Nemzeti Múzeum ötvenéves jubileumára kiadott Emlékkönyvben arra világít rá, hogy nemzetünk legjelentősebb gyűjteményei tehetős és áldozatot vállalni képes magyarok adományainak köszönhetően jöttek létre. Ahogyan a Székely Nemzeti Múzeum, úgy a magyarság első és mindmáig legnagyobb és legfontosabb múzeuma is a nagylelkű magánakaratot dicséri, ha 1802-ben nem teszi meg adományát Széchényi Ferenc, ki tudja, hány évet kellett volna várni a Magyar Nemzeti Múzeum alapítására. Cserey Jánosné tettének súlyát, felajánlásának igazi értékét mi értjük meg igazán, akik ma itt állhatunk a gyönyörűen felújított sepsiszentgyörgyi múzeumépületben, hiszen tudjuk, ez az épület a benne őrzött és bemutatott műtárgyakkal együtt sokkal többről szól, mint amit elsőre gondolnánk egy közgyűjtemény feladatairól. A Székely Nemzeti Múzeum megléte, megújulása, anyagi és szellemi gyarapodása egyfajta indikátora annak, hogy mi lesz a sorsunk a Kárpát-medencében. Mi ma azzal a reménnyel és erős hittel vagyunk itt, hogy egy élő közösség kiemelkedő jelentőségű művelődési helyszínén járhatunk, ahhoz egy kis téglányit magunk is hozzátehetünk, s nem egy letűnő világ, egy elvesző kultúra utolsó bástyáinak egyikét csodálhatjuk meg. Amíg virágzik ez az intézmény, addig él és virágzik ősi szülőföldjén, Erdélyben is a magyar nemzet. Az anyaország számára is fontos üzenet az, ami itt a kisebbségi lét kényszere miatt még magától értetődő: minden kultúrára fordított pénz sokszorosan térül meg, még akkor is, ha ezt közgazdasági értelemben nehéz igazolni. Nem véletlenül mondom el odahaza is gyakran azt, hogy amíg van magyar nemzet és állam, addig állnia kell a Nemzeti Múzeumnak, de fordítva még inkább igaz: amíg áll és működik a Magyar Nemzeti Múzeum, addig van magyar állam.

A Székely Nemzeti Múzeum megalapítása a maga korában egyáltalán nem volt egyszerű folyamat. Erről éppen jeles elődömnek, a dualizmus kultúrpápájának intézményünkben őrzött kéziratos levele tanúskodik, amelyet 1879. november 24-én küldött a szentgyörgyi adománytevőnek. „Sajnálom, hogy a Székely Múzeum tekintetében ingerültség uralkodik a Székelyföldön, s hogy kisszerű tekinteteknél fogva Nagyságod szép alapítványa célját nem éri el. Ott vannak a törvényhatóságok, melyekre nézve ez becsületkérdés, mert elfogadták, megköszönték Nagyságod ajándékát, de a feltételeket nem teljesítik, melyek ahhoz kötve voltak, ott van a Székely egylet, a kettőnek közreműködése életet adhatna az intézetnek, hogy az ne maradjon holt kincs” – írta Pulszky Ferenc Cserey Jánosnénak. „Ha a háromszéki főispán felkarolná az ügyet, ha ennek elrendezésére a Székely törvényhatóságok képviselőit összehívná, ha a Székely egylet közreműködését illő módon igénybe venné mindazon nehézségek elenyésznének, melyek most a kedélyeket elkeserítik.

Midőn Nagyságodnál mint a Múzeumok s könyvtárak országos főfelügyelője azon hálás érzésnek tolmácsa vagyok, mellyel a tudományosság minden barátja Nagyságod iránt a Székely Múzeum alapításáért viseltetik egyszersmind felhatalmazom ezen levelemnek bármily használatára, maradván Nagyságodnak őszinte tisztelője Pulszky Ferenc.”

Pulszky akkor még attól is félt, hogy nem lesz igazi múzeum a Szentgyörgyre költöztetett gyűjteményből. „Nagyságod ajándékában meg van azon mag, melyből egy oly múzeum keletkezhetik, minő a tudományosság színvonalának megfelel. Félek azonban, hogy azon közönyösség mely hazánkban sok helyütt uralkodik a tudomány iránt, Nagyságodnak szép alapítványát nem fogja kifejleszteni és hogy a Székely Múzeum is oly holt kincs fog maradni, mint a Marosvásárhelyi Teleki-Könyvtár, melynek gyűjteményeit a por lepi el, vagy a Gyulafehérvári Batthyány Könyvtár, melyben egy remek üvegfestés, a legszebb az országban, a rendezetlen ásványok közt hever.”

Szerencsére az élet rácáfolt elődöm érthető félelmeire, a Székely Nemzeti Múzeum végül fejlődni, gyarapodni kezdett, s a lelkes múzeumi vezetők, az őket segítő helyi politikusok munkájának eredményeképpen új kiemelkedő jelentőségű múzeumépület is született. 1910-ben a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége vezetője, Szalay Imre azt javasolta a Székely Nemzeti Múzeum igazgató-választmányának, hogy Hültl Dezső építőművészt kérje fel egy új múzeumépület tervezésére. A rendkívül gazdag életművel és sok megvalósult épülettel rendelkező Hültl, aki nem mellékesen későbbi apósa Hauszmann Alajos mellett dolgozott a budai vár fejlesztésén, igazán jó választásnak tűnt. Az én személyes életemben is kiemelt szerepet játszott az egyik fontos épülete, a budapesti Piarista Gimnázium impozáns otthona, ami sokáig, egyetemi tanulmányaim idején is a pesti bölcsészkarnak adott otthont, míg végre vissza nem kapta rend. Hültl elkészítette a tervvázlatát, majd olyan alázatról tett tanúbizonyságot, amire csak a legnagyobbak képesek: elhívta magához Kós Károlyt és – Kós visszaemlékezése szerint – a következőket mondta neki: „A vázlatok készen vannak, amint látod. De én nem akarnám ezt az épületet felépíteni, mert úgy érzem, hogy ez nem nekem való feladat. Látod, akartam székely épületet kihozni, de nem hiszem, hogy ez volna az igazi. És egyáltalában helyesnek gondolom, ha az ország vidékein épülő múzeumok, sőt minden kultúrépület lehetőleg annak az országrésznek népének és művészi milliőjének sokkal inkább kifejezője legyen, mint ahogy az eddig történt. Az aradi, szegedi, kassai, sümegi stb. múzeumok állhatnának egészen nyugodtan másutt is; sok közük nincs Aradhoz, Szegedhez, Kassához, Sümeghez. Ez az egyik oka, hogy szeretném, ha az alaprajzi elrendezés lehető betartásával készítenél egy vázlattervet és azt bemutatnád Nekem.” Kós Károly egy héten belül elkészült a vázlattal, és 1910. decemberében megbízást kapott a részletes kiviteli tervek elkészítésére. 

Kós így írt a tervéről: „Feladatom volt tehát: múzeumi szempontból jó beosztású, technikailag tartós, és könnyen karban tartható, művészileg pedig – a Székely Nemzetet reprezentáló épületet építeni. Amihez a magam részéről még azt is célul tűztem ki, hogy lehetőleg székelyföldi anyagokkal és székely mesteremberekkel valósítsam meg ezt a munkát. Tehát elvetettem a szigorúan történelminek tudott minden stílust és számbavéve mindazt, amit Erdély magyar népére, főképpen pedig a székelységnek népi építkezéséből, illetőleg népi művészetéből tipikusnak láttam és vallottam, valamelyest megnemesítve úgy alkalmaztam egy modern és speciális igényeket szolgáló alaprajzra, hogy az magától értetődően természetes, művésziesen monumentális lehessen és senki székely ne szégyellje azt magáénak vallani.”

Ma itt mindannyian elégedetten mondhatjuk erre, szándéka teljesült, s az épület reméljük a székelyek, s az egész magyar nemzeti közösség büszkeségén túl az erdélyi románság elismerését is kivívta. 

A nemzet múzeumát 25 évig vezető Pulszky Ferenc már idézett levéléből az is kiderül, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum a megalapításától kezdve intenzív szakmai kapcsolatot ápolt a székelyek múzeumával. Ugyan Csereyné már 1875-ben lefektette a gyűjtemény alapjait, a hivatalos alapítási dátumnak a felajánlás időpontját és a Szentgyörgyre költözést tekintjük. A már említett elődöm, Szalay Imre is kapcsolatban állt az intézménnyel, sőt a Székely Nemzeti Múzeum 1913. évi jelentéséből tudjuk, hogy miután felépült a ma is látható új múzeum, Szalay 1913. augusztus 7-8-án megvizsgálta a múzeum gyűjteményét és kiállításait. Nem sokkal később Horváth Géza, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgató őre, a világhírű zoológus is tanulmányozta a természettudományi gyűjteményeket és az állattár berendezése és fejlesztése kapcsán javaslatokkal segítette székely kollégái munkáját. Intézményünk egyik kiemelkedő jelentőségű tudósa, Nagy Géza régész még szorosabb kapcsolatba került a Székely Nemzeti Múzeummal, hiszen miután 1875-től a Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárának segédőre volt, 1881-ben a Székely Nemzeti Múzeumba került és annak őre, régésze lett 1889-ig, amikor is visszatért a Nemzeti Múzeumba, ahol aztán igazgató őrségig vitte, majd nem mellékesen 1901-ben a Tudományos Akadémia levelező tagjává választották. Sok-sok példával, egy évszázados levelezés izgalmas darabjainak idézésével is folytathatnám, de számunkra az a lényeg, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum és a Székely Nemzeti Múzeum közötti szakmai, tudományos és baráti kapcsolat továbbra is fennmaradjon.

S ha már szóba kerültek a múzeumőrök. Ezt a kifejezést ma már nem használjuk, de nyilván érti a közönség, hogy nem a teremőrökről vagy a biztonsági őrökről van szó, hanem a gyűjteményt átlátó, azt feldolgozó, tudományosan felkészült szakemberekről. Ilyen szakemberek foglalkoztatásának fontosságával Csereyné is tisztában volt, mint az Pulszky leveléből kiderül: „Szükséges, hogy minden Múzeumban legyen egy ahhoz értő őr, tisztességes fizetéssel; nem elégséges erre, hogy esetleg egy tanár, ki a Múzeum iránt nem viseltetik különös rokonszenvvel, kis pótfizetés mellett, ezen helyet mellékfoglalkozásul töltse be. Nagyságod érezte ezt s feltételül kötötte, hogy az őr fizettessék, a Múzeum által lett adva, de a székely törvényhatóságok nem gondoskodnak a fizetésről s oly alapról, melyből a gyűjtemények szaporíthatnának. Törvényhatóságok ritka esetben alkalmasak egy Múzeum megbecsülésére, feladatuk a közigazgatás, főfoglalkozásuk a politikai választások, a tudományt s tudományos intézeteket nem tartják körükhöz tartozóknak. Vidéki Múzeumok csak úgy virágoznak fel, ha azok igazgatása társulat kezébe jő, mely évenként 2-5 forint tagsági díjat fizet, az őrt kinevezi és ellenőrzi, de azt, míg benne bízik, vételeknél azon összeg erejéig, mely rendelkezésre áll, nem akadályozza.”

Végül megint a pénznél, a forrásoknál kötöttünk ki, ami napjaink költségvetési nehézségei közepette is érthető. A gond csupán az, hogy a válságok idején mindig mindenkinek a kultúrára fordított összegek csökkentése jut elsőként az eszébe megteendő takarékossági lépésként. És még ez akkor is így van, ha ma éppen egy sok pénzből felújított épületnek örülünk. Az anyaországban legalább annyival könnyebb mint Erdélyben, hogy a kormányzat – a költségvetési hiánycél tartására hivatkozva – nem hoz, illetve nem tervez olyan értelmetlen döntéseket, amelyek ellehetetlenítik az önkormányzatok kulturális intézményfenntartó feladatait. Reméljük, hogy tiszteletben tartva az európai demokratikus hagyományokat, az erdélyi magyarság kulturális intézményei is tovább működhetnek, gyarapodhatnak és szolgálhatják az őshonos kisebbség tagjait. Ilyen nehéz időkben – visszautalva a Magyar Nemzeti Múzeum és székely testvérintézményének alapítási körülményeire – a magánmecenatúra megerősítése különösen hasznos lehet, egyértelművé téve, hogy a gyermekvédelem, az egészségügy, vagy éppen a szociális rendszer támogatása igazán szép dolog, a sportklubok fenntartása is sokaknak megélhetést és örömet okoz, de a nemzettudatunk megőrzése szempontjából éppen a kultúránk fenntartása a legfontosabb feladat. Ezért az állami és önkormányzati fenntartáson túl a magántámogatások növelésére is törekednünk kell. Mivel a szocializmus sok szempontból kiölte belőlünk az öngondoskodásra való képességet és eltüntette a valódi egyesületeket, civil kezdeményezéseket, nehéz meggyőzni az embereket arról, hogy a kultúra finanszírozása nem csak az állam feladata. A Magyar Nemzeti Múzeum rendkívül sikeres mecenatúra programjának sem véletlenül lett az a jelmondata: Legyen a kultúra támogatása újra polgári erény! Itt és az anyaországban is. Ehhez erőt és hitet pedig Kós Károly csodálatosan megújult épületének, s a benne otthonra lelt múzeumnak a történetéből merítsünk!

Nyitókép: MTI/Szigetváry Zsolt

 

Összesen 2 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
sirfrancis-2
2023. október 28. 03:06
SZép és jó beszéd volt. Köszönjük!
packó_
2023. október 26. 17:01
A legjobb dolgok között van az, hogy megújult a Székely Múzeum.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!