Valóban a magyar külpolitika a legszuverénebb?

Írta: Sümeghi Lóránt, a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány vezető elemzője
 

Nem sokkal azt követően, hogy bizonyossá vált, Orbán Viktor után Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter is megosztja gondolatait a tihanyi Tranzit fesztiválon, szinte borítékolható volt, hogy a kifejezetten a nemzetközi politikával összefüggésben elhangzott gondolatai számos hazai és külföldi baloldali politikust, újságírót, illetve brüsszeli bürokratát is rosszul fognak érinteni. Az ezzel kapcsolatos várakozások valamelyest be is igazolódtak, miután a külügyminiszter elsősorban a háborúval, és az abból való kimaradással kapcsolatosan fejtette ki gondolatait.

Mint azt Szijjártó ezzel kapcsolatban elmondta, „a magyar kormány bír a legnagyobb legitimációval Európában, és ennek nyomán hazánk a kontinens legszuverénebb külpolitikáját tudja végrehajtani, amelynek középpontjában kizárólag a nemzeti érdek áll, […] a mostani rendkívül magas és erőteljes hullámok közepette világosan le kell szögezni, hogy a magyar külpolitika célja nem lehet más, mint a magyar érdekek érvényesítése”. Ahogyan azt sejteni lehetett, a politikai önrendelkezésből fakadó külpolitikai mozgástér mértékével kapcsolatos kijelentés számos reakciót és kritikát váltott ki, melyek elsősorban azokban a progresszív körökben láttak napvilágot, ahol a „magyar” és a „nemzeti” jelzők általában szitokszavak alternatívái. 

Ám ha eltekintünk a külügyminiszteri kijelentés szubjektív és kifejezetten magyarellenes bírálóinak értékítéleteitől, s egy racionálisabb megközelítés alapján vonunk mérleget az elhangzottak kapcsán, tisztább képet kaphatunk arról, hogy Szijjártó szavait milyen megalapozottság kísérte. 

Elsősorban érdemes megjegyezni, hogy a magyar kormány 2010 óta duzzadó, történelmi mértékű társadalmi felhatalmazottsága még a hazánkkal kevésbé rokonszenvező politikusok körében is elismerést vált ki, ugyanis e hosszan tartó politikai teljesítmény Európa-szerte unikálisnak számít. Mint ismert, ami a hivatali időt illeti, Orbán Viktor miniszterelnök után az egész Európai Unióban egyedül a hollandok nemrég leköszönt kormányfője, Mark Rutte volt számon tartható, aki szintén 2010-ben tette le hivatali esküjét. Ebből fakadón érthetőbbé vállnak Szijjártó ezzel kapcsolatos megjegyzései, hiszen „ilyen legitimációjú külpolitika, mint a magyar, nincs még egy Európában, egész egyszerűen azért, mert nincs még egy ekkora támogatottsággal rendelkező kormány Európában”.

Ugyanakkor belátható, hogy a jelenleg háborús légkörrel terhelt Európában nem elsősorban a legitimációt, 

akik akarva-akaratlanul is, de a washingtoni terepasztalokon megálmodott tervek kiszolgálói. Így nem meglepő módon a magyar külügyminiszter azon állításai, melyek alapján az efféle európai kormányokat bírálta, még erősebb visszhangot váltottak ki. 

Szijjártó szerint ugyanis „még a legnagyobb európai országok kormányai is bizonyos megfelelési kényszerrel állnak szemben, és próbálják a még erősebbnek gondolt szereplők jóakaratát, dicséretét, buksisimogatását kivívni. Minden külügyi tanácsülés úgy kezdődik, hogy a külügyi főképviselő büszkén mondja el, hogy amit szállítottunk, az már majdnem nem tudom hány százaléka annak, mint az amerikai.” Ám hiába születtek ezzel kapcsolatban karcos kollegiális visszajelzések, arra, hogy a politikai piacon ez az említett európai mentalitás mennyire nem váltható valódi és hosszan tartó társadalmi felhatalmazásra – a magyar külügyminiszter megítélésén kívül –, komplexen rendszerezett múltbéli számadatok és egyébként frissen publikált közvélemény-kutatások is rámutatnak. 

Példának okáért a Századvég tavaly ősszel több mint 30 ezer európai állampolgár bevonásával tudta megalkotni azt az európai gondolattérképet, amelyen kézzel fogható módon kirajzolódik az európai elitkormányok és az őket elvileg megválasztó állampolgárok között húzódó népképviseleti szakadék. A háborúval és a tagállamok Ukrajnának szánt fegyver- és hadianyag-szállítással összefüggésben a részletek arra világítottak rá, hogy tizenhárom uniós tagállamban az Ukrajna felfegyverzését ellenzők aránya meghaladta a lépést támogatók hányadát, ebből kilenc a válaszadók több mint fele (!) elutasította a fegyvervásárlást. Öt uniós tagországban ugyan az Ukrajnának történő fegyvervásárlást támogatók hányada meghaladta a lépést ellenzők táborát, 

Kifejezetten beszédes, hogy abban a Németországban, amely gyakorta osztogat számtalan nemzetközi és diplomáciai kérdésben kéretlen tanácsokat a nála kisebb tagállamok számára, az Ukrajna felfegyverzését ellenzők tábora öt százalékponttal haladja meg a lépést támogatókét, miközben Olaf Scholz német kancellár épp január végén döntött arról, hogy Berlin 14 harckocsit szállít Ukrajnának. De hasonló külpolitikai szakadék húzódik a francia választók elvárásai, valamint a párizsi politikai elit gyakorlata között: a fegyvervásárlást támogatók tábora még csak a válaszadók ötven százalékát sem haladta meg.

Amennyiben akadna olyan, aki Szijjártó Péter diagnózisa mellett az imént felsorakoztatott érveket sem tekintené eléggé megbízhatónak abban a vonatkozásban, hogy Európában vajon mely ország külpolitikája képezi le leginkább a választópolgárokét, annak az imént említett német és francia számadatok mellett két további közvélemény-kutatás kivonatának áttekintése javasolt. 

Egyrészt, ami a német országos pártverseny jelenlegi állását illeti, a háborút és az elhibázott brüsszeli szankciókat ellenző AfD jelenleg az ország második legerősebb pártjává nőtte ki magát, melynek eredményeképpen egy év alatt majdnem megkétszerezte a támogatottságát. Másrészt, a francia belpolitikát vizsgáló felmérések is hasonló helyzetről árulkodnak: a Moszkvát sújtó gazdasági büntetőpolitikával szintén szkeptikus, Le Pen-féle Nemzeti Tömörülés mindössze egyetlen százalékponttal szerepel az ország legnépszerűbb formációja mögött. Mi ez, ha nem egy, a magyar szuverén külpolitikához hasonló kormányzati álláspont kialakulása iránti vágy széles körű kivetülése?

Nyitóképen: Zelenszkij ukrán elnök és Scholz német kancellár (MTI/EPA/Clemens Bilan)