Az új stratégia második részét a katonai értelemben vett felkészülés jelenti. Ebben az összefüggésben az intézkedések közé tartozik a szövetségi hálózatok bővítése – Kína ellen – az ázsiai csendes-óceáni térségben és Európában – Oroszország ellen. További lépés lehet szövetségesek védelmi költségvetésének emelése a GDP százalékában is látható mértékben – a 2 százalékos cél után többen már 2,5-ről beszélnek –, valamint állandó katonai bázisok létesítése az ellenséges országok körül. Ez utóbbi intézkedések legfontosabb része Japán és Németország újrafegyverzése, és így az európai, valamint az ázsiai színtéren is egy jelentős – de az Egyesült Államoknál nem erősebb – katonai hatalom kialakítása.
Az orosz–ukrán háború megkönnyítette Washington számára, hogy katonai téren megtegye a korábban eltervezett lépéseit. A konfliktus kirobbanását követően számos állam önként elfogadta az amerikai katonai vezetést, és óriási összegekkel növelte a védelmi költségvetését. Finnország és Svédország, amelyek korábban – történelmi hagyományaikra alapozva – távol maradtak a NATO-hoz való csatlakozástól, most felsorakoztak a védelmi szövetség előtt, hogy az integrációval elkerüljék az orosz fenyegetést. Ennek eredményeként Finnország lett a NATO 31. tagja, miután idén április 4-én csatlakoztak a szövetséghez. A finnek felvétele valamivel sürgetőbb is lehet, mint Svédországé, hiszen előbbinek 1340 kilométeres közös határszakasza van Oroszországgal – másfelől most, hogy a finnek már csatlakoztak, ez a határszakasz lett a NATO legnagyobb közös határa Oroszországgal, ami növeli a közvetlen konfrontáció veszélyét is.
Hasonló a helyzet az ázsiai csendes-óceáni térségben is, hiszen logikusan Ausztrália, Új-Zéland, Japán, Dél-Korea, Tajvan és a Fülöp-szigetek is az amerikai nukleáris védőernyő alá akarnak kerülni az esetleges kínai támadások kivédése miatt.
Összességében tehát érdemes összehasonlítani az 1945 után kibontakozó hidegháborút és a mostani időszakot, ami minden jel szerint egy olyan második hidegháború előszobája, ahol új játékszabályokkal és kevésbé egyértelmű csatlósokkal kell számolni.
A korábbi hidegháborús évekhez hasonlóan az Egyesült Államok által alkalmazott stratégia lényege az ellenfél gazdasági, politikai és katonai sakkban tartása. Ám a Kína megfékezésére irányuló amerikai politika a Szovjetunió ellen alkalmazottnál jóval nehezebb. Ennek az az oka, hogy a jelenlegi erőviszonyok nem csak a két szuperhatalomra épülnek. Az USA erősebb, mint bármelyik másik állam a világon, de nem tudja egyedül irányítani a világrendet. Kína is erős, és napról napra erősödik, ám nem képes új világrendet létrehozni. A régi, Amerika-centrikus világrend ugyanakkor elhalványulni látszik, csakhogy még újat sem sikerült alkotni. A jelenlegi globális hatalommegosztást épp ezen okokból kiindulva nem lehet egy-, két- vagy többpólusúnak nevezni, mert a világ a szó szoros értelmében változik.
A jelenlegi tendenciák alapján kijelenthetjük, hogy az 1991-ben véget ért hidegháború valójában nagy veszteség az amerikai vezetés számára, hiszen az akkori elrendezésből egyértelműen tudott profitálni, ami megalapozta a mai napig fennálló kizárólagosságát. Most viszont egy új, de nehezebb hidegháborús időszak elé kell néznünk, melynek végkimeneteléről még csak találgatni tudunk.
Borítókép: 123rf