Biszku Béla túl nagy falat volt?

„A Skrabski-Novák kettős célja a szembesítés volt, ami megkésett gesztusként érthető, de sok teteje nincsen. A film alapján nincsenek illúzióink: a koherens kommunista világképben gondolkodó, szellemileg és fizikailag is jó állapotban lévő Biszku az "ellenforradalom" leverése miatt nem érez lelkifurdalást (az 1989-ben már beteg és a sír szélén álló Kádárral ellentétben, akiben jelentős részben a félelem is munkálkodott utolsó, titkos beszédje ihletőjeként), de nem is könnyű ráhúzni az "ostoba kommunista szadista" skatulyáját. Biszku felelőssé teszi a Rákosi-rendszert és tragédiának látja '56-ot, amivel a rendezőpáros nem nagyon tud mit kezdeni.

Céljuk érdekes: megpróbálni Biszku állításait szakértőkkel, egykori kollégákkal, áldozatokkal megcáfolni, Biszku személyisége pedig nem érdekli őket. Holott míg az előbbinek nincs sok értelme, az utóbbi nagyon izgalmas lenne. Biszku elhallgatásai, stílusa, történeteinek részletei által plasztikusan meg lehetne rajzolni a Kádárhoz képest balra álló vezető arcképét - a mentalitást, amely a diktatúrát, a totális elnyomást igazolja. A személyes elítélés, a kifigurázás (amelyre van pár nem túl elegáns példa a filmben) legfeljebb a túlélőknek adhat kései elégtételt, ám akkor ne erőltessük ezt a dokumentumfilm-dolgot, maradjunk a mozgóképes publicisztika elnevezésnél.

Hibája a filmnek az is, hogy sokszor nem elég felkészültek az alkotók, így nem tudnak replikázni Biszku ellenvetéseire, illetve sokszor a történészi kommentárok is irrelevánsak. A Köztársaság téri lincselés kapcsán Mező Imre halálának ellentmondásos körülményei, és a teljesen nem oda tartozó Tóth Ilona-per a történészi reflexió, míg a Biszku által emlegetett 3000 halott kapcsán sem tudja meg a néző, tényleg ennyien haltak-e meg a harcokban, vagy nem. Pozsgay szavai pedig a színtiszta történeti forrásként szerepelnek a filmben, holott mégiscsak egy egykori magas beosztású elvtárs nyilatkozik meg.

A Bűn és büntetlenség - pár katartikusabb része dacára - nem tudja a történelmi tudatot módosítani. Nem tud a diktatúra általános emberi vonásaira rávilágítani, mert túlságosan elfoglalja saját szembesítői attitűdje. Nem képes beszélni diktatúra és társadalom viszonyáról, holott a film elején a Márokpapiban készült felvételek a kollektív felejtés és ferdítés mintapéldái. Ha a film az igazán lényeges kérdésekre (és Biszkura) figyelt volna, akkor most egy nagyszerű dokumentumfilmmel lehetnénk gazdagabbak.”