„Aztán az se rakható össze egykönnyen, hogy Orbán az erős »nemzeti ipar« felépítéséről beszél, miközben lassan nincs olyan külföldi beruházás, amelyet ne személyesen adna át, vagyis igencsak szeret ebben a környezetben a gazdasági sikerek fényében sütkérezni. Nem kérdéses, hogy a munkahely- és piacteremtő beruházások jó része külföldi tulajdonoshoz, érdekeltséghez kötődik – ők beilleszthetők a »nemzeti ipar«koncepciójába? (Úgy például, mint közmunkások a foglalkoztatási statisztikába?) Vagyis: nemzeti iparfejlesztésnek tekinthetjük-e, hogy ha külföldi multik építenek autó-, autóalkatrész-, gumiabroncs-, kólásdoboz-, telefonalkatrész-, lego- stb. üzemet? Ha nem, akkor mitől is lesz az újraiparosítás »nemzeti«? (Az állami nagyvállalatoktól?) Ha igen, akkor… nincs itt valami ellentmondás? (Vagy én értem rosszul, és a nemzeti iparfejlesztés motorjai külföldi érdekeltségekre épülnek?)
Aki járt már egyetlen általános iskolai földrajzórán, tudja, hogy Magyarország integráns része a világ- és az európai gazdaságnak; a folyamatainak ritkán irányítója, sokkal inkább alkalmazkodásra, az adott feltételek között kiútkeresésre kényszerül. Az európai ipari nagyhatalmakat rövid időn belül maga mögé utasító, kizárólag belső forrásokra támaszkodó gazdaságpolitika nem más, mint a hatalom csúcsain a politikust magába bolondító ábrándkergetés. Meghatározó politikusunk persze ki tudja jelölni a megvalósítandó feladatokat (nemzeti újraiparosítás, előzés stb.), így leszünk »a cél« országa. Ki tudja, mikor lehet ebből az »acél országa«.”