Proli pofonok

„A színpadon a beszélő fejek közben cserélődnek. De valahogy senkinek nem tűnik fel, hogy huszonöt éve is ezek a fejek mondták ugyanezeket a mondatokat, csak másként fogalmazva, ahogy az sem tűnik fel, hogy ugyan felnőtt egy másik beszélő fej generáció, de ők sem képesek többet vagy mást mondani, mint az elődeik. De minek is mondanának. Béla Béla mást úgysem ért meg. Béla Béla mást nem is hajlandó elfogadni. Az összekacsintós Kádári világban, ahol az élni és élni hagyni fontosabb volt, bárminél, jól leosztották a szerepeket és mindenki tudomásul vette, hogy akkor ő most proli, a másik meg értelmisége, pártmunkás, gyárigazgató, katona, rendőr. Kiváltságokkal, de fenntartva a jogot az összekacsintásra bármikor.

Magyarország ugyanolyan korrupt volt akkor is mint most. Ugyanígy osztották a lehetőséget, mint most, csak a mértékek voltak mások. Vagy fogalmazzunk úgy, hogy ugyanannyit sokkal több helyre osztogattak, és hagyták, hogy a gyárban a munkás meg fosztogassa a gyárat. Huszonöt éve azért loptuk el a hatos anyát a gyárból, mert ott úgyis annyi van, ma meg azért mert az a rohadt kapitalista úgysem adna.

Huszonöt éve az értelmiség ellenállt. A rendszernek és eszébe sem volt változtatni ezen a mentalitáson és a nagy szabadság mindennapjaiban sem volt képes levetkőzni az ellenállást. Ahogy a proli összekacsintott és lopott tovább, úgy az értelmiség ellenállt. Bármi ellen. Soha semmi ért, mindig csak ellen. Privilégiummá vált kinek-kinek amiben felnőtt. A zsigereibe ivódott. És máig nem változott semmi.”