Ez az egyetlen otthonunk, el kell innen mennünk

„A semmi sokkal rosszabb annál, mint mondjuk az Alien-filmekben bemutatott űr. A xenomorfok a semmihez képest közeli társaink, még ha kapcsolatunk zömmel ki is merül abban, hogy felzabálják a nyúltvelőnket, vagy belepetéznek a mellkasunkba. Félnek a tűztől. Csapatokba rendeződnek. Véreznek, ha eltaláljuk őket. Nem különböznek érdemben kelet-afrikai otthonunk nagy ragadozóitól.

Ahová Musk telepesei mennek majd, és ahová a Csillagok között űrhajósai merészkednek, ott nincsenek otthonos szörnyetegek. Ne is reménykedjünk. Még ha reménykedünk is idegen intelligenciában, és még ha meg is kapjuk, az olyan lesz, mint az óceán Stanisław Lem 1961-es regényében, a Solarisban. Érthetetlen, embertelen, kapcsolatfelvételre teljesen alkalmatlan. Még a nyúltvelőnkre sem fanyalodik, csak van.

Ez az egyetlen otthonunk, iszonyú magányosak vagyunk az univerzumban, el kell innen mennünk. Ha elmegyünk innen, iszonyú magányosak leszünk az univerzumban, ez az egyetlen otthonunk.

Az űrben csak a teljes közöny van. Az óceán, ami embertelenebb még az Antarktisz körül örvénylő Déli-óceánnál is. Lehet, hogy intelligens, mint a Solarisban, lehet, hogy csak van, mint a Csillagok közöttben, de nem édesmindegy, ha nem tudunk kommunikálni vele? Az igazi űrben teljesen egyedül leszünk, és az ember biológiailag képtelen teljesen egyedül lenni. A Föld körüli pályán életben tartott emberekhez hasonlóan ezt a kísérletet is elvégezte már az amerikai szövetségi kormányzat: a magánzárkákban évtizedekig őrzött, több tízezer elítélt szinte mindegyike megőrül.”