Népesedési probléma

„Európa és azon belül Magyarország népesedésproblémáit nem a bevándorlás és letelepedés szabályozásával, hanem családpolitikai eszközökkel kellene megoldani. Egyre sűrűbben hallani ilyen és ehhez hasonló mondatokat, főleg kelet-európai kormányfők szájából. Orbán Viktor is előszeretettel beszél erről. 

A közérthetőség szintjére egyszerűsítve a problémát, arról van szó, hogy az európai országok születési arányai messze elmaradnak a kívánatos 2,1 gyerekes statisztikai átlagtól. Ennyi kellene ugyanis a népesség számának változatlanságához.

Ehhez képest vannak már olyan nyugati országok, ahol 1,5 körüli az átlag. Egyre több nő nem szül, vagy legfeljebb egy gyermeket. Előre látható tehát, hogy pár évtized múlva katasztrofális mértékű »munkáskéz-hiány« lesz Európában. Közben pedig drasztikusan öregszik a társadalom (Nyugat-Európában lassan nyolcvan évhez közelít az átlagos élettartam), vagyis egyre több lesz az eltartandó nyugdíjas, miközben a nyugdíjkorhatár emelésének már csak a felvetése is egyet jelent a választási vereséggel. 

A Lufthansa pilótái például ezen a héten az 55 éves nyugdíjkorhatár megtartásáért sztrájkoltak.

Ebből a helyzetből kellene kiutat találni. 

Létezik természetesen a családpolitikai megoldás. Különböző eszközökkel elérni, hogy a nők továbbra is átlagosan két gyermeket szüljenek. Az ilyen eszközök persze valakinek pénzbe kerülnek. Vagy az aktív, munkaképes lakosság adófizetőinek a családtámogatási juttatások költségvetési terhén keresztül, vagy mindenkinek, ha csak elmaszatolt politikai döntések születnek. Lásd, a magyarországi vasárnapi üzletbezárások ötlete, mert ha a vasárnap a családé, akkor a szeretet állítólag jobban hódít majd, és több gyerek lesz, nem kevesebb.

Sokak számára ez nehezen követhető logika. Főleg a nyugati országok vannak ezen túl. Manapság nem növelni, hanem épp csökkenteni igyekeznek a szociális kiadásaikat, hiszen már így is óriási lyukak tátongnak az állami költségvetésekben. Jöjjenek tehát inkább a bevándorló munkáskezek. Ami persze bizonyos mérték után (lásd Nagy-Britannia lakosságának egyre hevesebb indulatait) szintén nem megoldás. 

Mert persze kell a kelet-európai olcsó munkaerő, a kórházi ápolónő és adót fizető villanyszerelő, meg a pakisztáni buszsofőr és kukásember, de ezeknek az »alacsonyabb rendű« szolganépeknek mégse járjon annyi a szociális ellátórendszerből, mint egy »rendes« nyugatinak. Jöjjenek, dolgozzanak, de legyenek tehermentesek és láthatatlanok. Beszéljenek szépen, ne terheljék meg a tömegközlekedést, a lakáspiacot és így tovább.

Láthatóan ez sem megoldás. 

Európának igenis az a sorsa, hogy egyre kevesebben leszünk, egyre több nyugdíjassal, mert az emberek ugyanúgy hatvanéves koruk körül szeretnének leállni a munkával és persze az adófizetéssel, mint amikor az átlagéletkor még a hetvenet sem érte el.

Ezért lehet érdekes az a svájci oktatáspolitikai felvetés, amely lefelé szeretné kitolni a munkában töltött időt. Korábban beléptetni mindenkit a keresők és adófizetők táborába. Már 18 évesen. 

A szakmunkást éppúgy, mint az egyetemistát. 

Teljesen átszervezett, részmunkaidős, egészen más struktúrájú felsőoktatásra van tehát szükség. Mert képtelenség, hogy valaki 25 éves, és még mindig csak tanul, hogy eltartja a társadalom, a szülők, és az iskola, nem pedig adófizető polgár már hosszú évek óta...”