Jó kis év lesz ez, alig várom

Úgy mostanában

és nem, nem látszik a kimerültség a szereplőkön, hiába reménykedett egy kicsit mindenki abban, hogy nincs már bennük annyi szufla az előválasztási ordibálás után.

Kohán kolléga némiképpen elvette a kenyerem (javát), de nézzünk csak felsorolásszerűen, hogyan történtek itt a dolgok: volt ugye egyszer egy leszbikus-„vád” az igazságügyi miniszterrel, Varga Judittal szemben, ez még úgy körülbelül elment rút szilveszteri tréfának; aztán kaptunk némi (nem sárga) paradicsomot, kiirthatatlan dallamtapadással; aztán jött ugye Szelim, aki szegény tíz éve talán a Brendon, húsz éve a Renátó, harminc éve meg a Dzsoki nevet kapta volna a szent keresztségben; majd Márki-Zay Péteréknek a jelek szerint sikerült kiszámolnia, hány, szerinte fideszes nyugdíjasnak kell meghalnia ahhoz, hogy megvalósulhasson az ő országlása (érthető, a háború: béke, a szabadság: szolgaság, a tudatlanság: erő, a szeretet pedig: gyűlölet); ebből sikerült – némi elcseszett, nagyon-nagyon elcseszett irónia ráhordásával – a telexes kollégának „elhulló” fideszes nyugdíjasokról írnia; s végül jöttek az egyesével is megrázó halálhírek, és a rendkívül méltatlan boncolgatások: Kóbor János vajon oltott volt-e? Homonnay Gergely vajon szétcsapta-e magát mindenféle drogokkal, mielőtt bement szaunázni?

amit nagyon nem lett volna szabad. Az emberi élet méltósága axióma, halottról jól (azaz igazat) vagy semmit. Azt is értem, hogy sokan a kilencvenes évek eltartási zsebszerződései idején szocializálódtak – ha mégoly sűrűn is jártak templomba –, de emberek haláláról, azok vélt pártpreferenciája alapján, pozitív kontextusban beszélni, implicite várni és kívánni elképesztően visszataszító dolog, és bőven továbbmegy a sajnos érthető közönynél, de túl a szintén sajnos szokásosnak mondható szavazati jogfosztósdi ukrán nyugdíjasozásnál, „nem-itt-adózik”-nál (nyilván nem azokra a magyarokra értve, akik külföldre mentek, hanem azokra, akikért a külföld jött el, úgy száz éve), s ami egy olyan vonaton robog, ahonnan a vészféket másfél évtizeddel ezelőtt kiszerelték.

A fideszes nyugdíjasok halála fölötti implicit örömködésnél persze nem jobb a Homonnay halála fölötti káröröm. Persze, trend ez: amióta sokféle reakciót enged a Facebook, elég jól körülhatárolható az a tömeg, amelyik „vicces” emotikonnal reagál arra, ha a gyűlölt politikai ellenség (szó sincs már ellenfélről) emberéletben mérhető veszteséget szenved.

S hogy lássuk, van élet a vörös vonalon túl is: nagyon taszító dolog emberek halálának örülni – még akkor is, ha az illető pezsgőt bontott volna, ha a miniszterelnök meghal –, de mégis milyen feneketlen mélységeibe visznek a pokolnak, amikor valaki abból akar politikai tőkét kovácsolni, hogy burkoltan vagy kevésbé burkoltan az illető meggyilkolásával vádolja meg a magyar kormányt? Mert úgy látszik, van az a lájkmennyiség (az egyik illetőnek, ha jól számolom, úgy kétezret hozott), van az a politikai haszon (különösen, ha emez másik illető maffiavádakkal is hadakozott).

Apró reménysugár, hogy nem mindenki indult meg ezen az úton a kormánykritikus oldalról sem: Kulifai Máté és Ceglédi Zoltán (és újabban Schiffer András) is korrekt módon állt a Homonnay-konteóhoz, és hiába köttettek fogadások, hogy Jakab Péter biztosan kiáll a miskolci Fornetti elé kamerába üvöltözni a túrós táskákkal, ez a műsor is elmaradt.

Persze, illúzióink ne legyenek,

és a helyzeten a közelgő áprilisi választások vajmi keveset segítenek majd. Készüljünk fel, ezek még csak a bemelegítő pofonok voltak – durva hónapok jönnek. A párbeszéd, az empátia és a tisztességes vita pedig halkan nyüszít majd a sarokban, amíg rászámolnak.

Nyitófotó: phys.org