„Megdöglesz, kutya!” – mégis mennyi gyűlölet van bennünk?!

Gyönyörű napsütés, 16 fok. Szeretek ilyenkor vezetni, még a Váci úton is. A nap ezen szakaszában ugyanis nincs nagy forgalom, a belsőben szépen lehet hetvennel húzni, haladunk. Egyszer csak, nem sokkal előttem, egy furgon a dupla záróvonal ellenére úgy dönt, visszafordul és beáll elém. Intenzíven fékezek, kihúzom az autót a külső sávba, hogy biztos ne legyen baj. Ám ekkor a furgon irányjelzés nélkül „sávot vált” – inkább csak átsodródik, látszik, fogalma sincs, hogy egyáltalán a környéken vagyok. Ekkor döntök a dudálás mellett, szeretném megértetni a kollégával; ha nem muszáj, ma nem mennék kórházba, jó lenne este játszani egy nagyot a gyerekekkel. 

A sértődött sofőr először csak aggasztóan lecsökkenti a követési távot (pestiesen: az autóm „seggében” van), próbál letolni, amikor pedig ez nem sikerül, mellém húz és úgy üvölt ki az ablakon: „Megdöglesz, kutya!”. 

Döbbenet. Nehéz ilyenkor persze nem visszaszólni, mutogatni, magyarázni, de a következő órákban azon túl, hogy büszkén elkönyvelem, ellene mondtam a kísértésnek, az motoszkál bennem; ha ilyen apróságért (lásd fentebb: ne karambolozzunk már a figyelmetlenséged miatt, ha nem muszáj) leüvöltjük egymás fejét, ha egy jelzés ilyen reakciót vált ki, mi lehet annak az embernek a lelkében, aki ezt produkálja?! 

Mennyi frusztráció, mennyi gyűlölet halmozódik bennünk? Miért ez az utálkozás? (Aki békés, eldugott kis faluban él és nem érti, miről beszélek, tegyen egy gyors kört valamely kommentszekcióban, azonnal érteni fogja. Na, ezért nem olvasok soha hozzászólásokat...)

Aki pedig csípőből visszaütné a labdát, mondván, „kis magyar valóság”, azt a tőlünk nyugatabbra költözött, ám objektivitásukat megtartó hazánkfiai ábrándíthatják ki (és némi olvasmányélmény): 2023 társadalmainak általános jellemzőjéről beszélünk. Az „itthon fojtogató a levegő”, „el kell menni innét” butasága a liberális véleménybuborék sajátja, ami a hazait csak éles kritikával, a külföldit pedig hasra eső gyönyörűséggel tudja szemlélni. A kivonulás ráadásul (bocs, de) gyáva megoldási kísérlet, mint ahogy nem is old meg semmit.

Nyilván senki nem állítja, hogy egyszerű feladat lesz.  

A nagyhét előtt néhány órával talán könnyebb erőt meríteni hozzá, aztán (keresztényi) reménnyel nekigyűrkőzni a feladatnak. XVI. Benedek pápa éppen egy húsvét alkalmával (még 2012-ben) mondta: „»Legyen világosság!« – mondja Isten, »és világosság lett«. Jézus feltámad a sírból. Az élet erősebb a halálnál. A jó erősebb a rossznál. A szeretet erősebb a gyűlöletnél. Az igazság erősebb a hazugságnál. Az elmúlt napok sötétsége szertefoszlott abban a pillanatban, amelyben Jézus feltámad a sírból és Ő maga Isten fényévé válik.” 2006-os nagyböjti üzenetében pedig arra hívta fel mindannyiunk figyelmét (nem csak a katolikusok, a keresztények, de „minden jóakaratú ember” figyelmét is), hogy az „isteni Mester” „…visszaadja a bizalmat azoknak, akik nem zárkóznak szkepticizmusba, és a boldog örökkévalóság távlatát nyitja meg előttük. Az Úr akkor sem vonja meg szeretetének ragyogó tanúságtételét, amikor a történelem folyamán úgy tűnt, hogy a gyűlölet uralkodik.” 

De azok is, akik nem krisztusi optikán keresztül vizsgálják a világ dolgait, láthatják az emberi történelem örök tanulságát: a jó mindig erősebb, a szeretet végül mindig győz. A leglehetetlenebb helyzetekben is. 

Szkepticizmusba zárkózni, bezzegnyugatot kiáltani, struccpolitikát folytatni tehát egyaránt hibás lépés volna. Meg kell erősítenünk egymást és higgadt, de felelős és határozott szeretettel kilépni a világba. Nem valamiféle rosszul értelmezett, negédes gyöngeséggel, mert nem ezt várja tőlünk a világ. De cselekednünk kell, mert a felelősségünk tagadhatatlan. Nagyhét előtt állunk, épp jó időben. Legalább próbáljuk meg!

Nyitókép: Pixabay