Matthew meghalt – de mi inkább Chandlert siratjuk, aki viszont már csaknem húsz éve „halott”

Aligha túlzás, kolosszális sokkot és megrendülést okozott egy 54 éves amerikai állampolgár váratlan halála az egész világon. Kommentek, posztok, kifakadások tízmillióival árad a szeretet és a hála, no meg a hiány érzése a néhai Matthew Perry felé, pedig az általa alakított Chandler Bing, a Jóbarátok című legendás szitkom egyik különösen is szerethető, komikus karaktere már közel húsz éve „halott”. A sorozat utolsó részét 2004. május 6-án adták le a tévében, s több mint 50 millióan láttak akkor. Azóta pedig talán felmérhetetlenül sokan. Valljuk be, most mindenki (leszámítva nyilván a kollégákat és az ismerőseit) őt siratja, hiszen alapvetően őt ismerték.

Perry jelenlegi tudásunk szerint saját jakuzzijában fulladt meg, egyedül, magányosan, egy évre rá, hogy kiírta magából tragikus, függőségektől és egyéb nyomorúságoktól terhelt életét. Merthogy míg Chandler Bing szinte az egész világot elbűvölte esetlen sármjával, zseniális poénjaival és váratlan húzásaival, közben Matthew Perry szinte az életéért küzdött.

Különösen letaglózó az a momentum, hogy

Egy sztár, akit százmilliók ismernek és szeretnek, mégis szenved? Valahol klisé, miközben az internet, és különösen a közösségi média virulens elterjedésével akár mi is megtapasztalhatjuk. Persze nem olyan léptékben, mint a tévékorszak celebjei, de mámorító kóstolónak azért megteszi.

Amikor egy önjelölt vagy valódi influenszer kiposztolja, hogy irigylésre méltó tengerparti városban szürcsöli a drága koktélokat, miközben valójában már a 4-6-oson zötykölődik a munkába, s nyomorultul érzi magát, kicsiben ugyanaz valósul meg, mint amikor Chandler/Matthew örök hűséget és boldogságot ígér Courtneynak/Monicának. Mondom, a lépték és nyilván az eszköz is más, de a „szisztéma” hasonló.

Kétségtelen az is: a közönségre aligha tartozik a színész nyomorúsága, színházba se azért jár a kultúrember évezredek óta, hogy az ott fellépők lelki gondjait megismerje. Mégis, a modern popkultúra és a tömegmédia elterjedésével jócskán szintet lépett a társadalmi „beleélés” képessége.

Miután rajongóként jómagam is megkönnyeztem a minapi tragédiát, mégis azon morfondíroztam, mennyire durva, hogy Chandlert sajnálom, akit egyébként a streamingszolgáltatás révén továbbra is bármikor „meghívhatok” az életembe – vagy fordítva –, akár a mobiltelefonomon is, úgy, hogy két évtizede lényegében csak újranézni tudom az életét. Közben persze a bulvárlapokoból és a könyvéből valamennyire megismerhetem akár Matthewt is, ám valljuk be, ő annyira nem hiányzik, bármennyire is sajnálom. Ha már empátia:

Jó, erre meg mondhatja bárki: ha a magyarok már a nyolcvanas években gyűjtöttek egy sorozatban szereplő rabszolga, Isaura felszabadítására, akkor miről beszélünk? (A példa szépséghibája, hogy lehet, kamu az egész…)

S bár akik a már rég „halott” Chandlert siratják, valójában nem Matthew Perryt szánják, ettől eltekintve az ő története is tanulságos. Sőt, valóban rámutat az evidenciaként kezelt ellentmondásra, miszerint a hírnév és a vagyon, valamint a valódi boldogság nem járnak kéz a kézben. Kevéssé eredeti lecke, ettől még az emberiség – egyelőre legalábbis – nem tanulta meg.

Aztán ott a haláleset kapcsán a médiatörténeti szál is, nevezetesen a Jóbarátok szerepe és státusza a szórakoztatóipari produkciók sorában. Nem is kérdés, ez a tíz évadnyi, ellentmondásokkal is terhelt, az amerikai álomról kissé hamis képet festő, újabban pedig az LMBTGI-BLM-feminista vonalon is kikezdett életfolyam magasan kiemelkedik minden hasonló próbálkozás közül. Azóta is megismételhetetlen, s aki nem szereti, annak is valamiféle magyarázatot kell erre adnia, viszonyulnia kell a „jelenséghez”.

A sorozat nagyon komoly nyomot hagyott a médiatörténelemben, sőt, fogalmazhatunk úgy, magában a történelemben is. Egy tökélyre fejlesztett illúziót árult, magas színvonalon, s úgy teremtett, teremt máig közösséget, hogy közben nem árt. Meggyőződésem, a világ inkább jobb hely lett Chandler, illetve a Jóbarátok révén, mintsem rosszabb, ami már önmagában pozitívum az elmúlt évtizedek szórakoztatóipari ténykedését tekintve. Amikor egy fiatal figyelmét legfeljebb másodpercekig lehet lekötni egy videóval (lásd TikTok), akkor valahogy a normalitás csimborasszójának hat a hétről hétre várt, félórás, tévében sugárzott epizódok kora. Pláne a Jóbarátoké!

Ettől még kár szépíteni: az egész egy szerethető és átélhető, profi hazugság volt, amiben kétségtelenül Chandler volt a legviccesebb és intelligensebb szereplő. Őt siratjuk.

Na megyek, gyorsan meg is nézem, ahogy begördülnek Joey-val a vetélkedőn elnyert szomszéd lakásba…

Nyitókép: Gabriel BOUYS / AFP