A majdnem-lemondathatatlan

„Schmitt Pál története itt kezd érdekessé válni, hiszen őt hagyták küzdeni, noha bármikor le lehetett volna állítani. Mintha a kamikaze pilótának megengednék, hogy visszatérjen saját hajójára, persze a robbanóanyaggal együtt. Képtelen lett volna erre, ha hitét nem táplálják azok, akik e hivatalba helyezték, azokkal együtt, akik hosszú évtizedeken át elfogadták univerzalitását, hogy ő ugyanúgy alkalmas egy nemzetközi szervezet vezetésére, mint a főpolgármesterségre, vagy a köztársasági elnöki posztra.

Sokan sokfélét írtak már arról, hogy mi volt az a még elfogadható veszteség, amit megért volna a köztársasági elnök hivatalban tartása. Ez a mérték megegyezik a politikusok mindenkori lemondathatóságának határával. Gyurcsány Ferenc lemondásához az MSZP-nek 19%-os párttá kellett zsugorodnia, mozgásterének minimálisra kellett szűkülnie. Véleményünk szerint ez nagyon magas ár volt. Az alapvető hivatalok maradék tekintélyének megőrzése érdekében pedig különösen nincs pótolhatatlan ember. Az a szervezetrendszer, az a politikai közösség, amelyik ilyen emberekkel bástyázza körül magát, törékeny és képtelen megfelelő utánpótlás »kinevelésére«.

Most biztosak lehetünk abban, hogy nem utoljára találkoztunk egy lemondathatatlan emberrel. Viselt hivatalának súlya miatt Schmitt nagyobb figyelemben részesült, de ugyanezt el lehetett volna mondani miniszterekről, polgármesterekről, pártvezetőkről, főszerkesztőkről, vagy hivatalvezetőkről, akár most, de akár tíz, vagy húsz évvel ezelőtt. Legyőzve akár saját rokonszenvünket is és fel kell ismerni őket, és a kezdetektől meg kell teremteni a lehetőséget, hogy pótolhatóak, vagy leválthatóak legyenek. Akár önszántukból, akár mandátumuk lejártakor, akár a választópolgárok döntése alapján.”