A mítoszaink rabjai vagyunk

„Augusztus 20-án este a tűzijáték után elkezdtük nézni az István, a királyt. Zsófia, a nyolcéves az unokám azt mondta, hogy belenéz a közvetítésbe, aztán kártyázni szeretne a nagyanyjával. (…)

Zsófika megkérdezte, miért mutogatok ujjal az egyik koncért tolakodó nagyúrra és miért mindig akkor röhögök, amikor az a fehér inges tűnik fel. Mondtam, hogy a rendező Alföldi hülyét akar csinálni az utódjából, ezért öltöztette mellénybe, fehér ingbe azt a kövér bácsit, aki piszkosul hasonlít a Vidnyánszky Attilára. A nagymama közbeszólt, hogy fejezzük be, mert még a végén szexuális témára terelődik a beszélgetés. Aztán begördült egy Trabant, Zsófika megkérdezte a nagyanyjától, hogy miért vinnyog röhögve a nagypapa. A nagymama legyintett, én meg mondtam, hogy a két bácsi 30 éve játszott adarabban, de azóta megöregedtek és azért integetnek olyan hülyén a kis piros-fehér-zöld zászlóval. A végén Zsófika megkérdezte, hogy miért volt mindenki bezárva a koronába. Mondtam, hogy valószínűleg azért, mert mi magyarok a mítoszaink rabjai vagyunk. Zsófi megkérdezte, hogy akkor ő magyar-e. Mondtam, hogy annak született, de pillanatnyilag inkább európai. Aztán, amikor a gyerekek lefeküdtek, mondtam a feleségemnek, hogy irigylem a Zsófit, 31-én visszarepül Európába.”