Cuki diktátor

„Nem elég gyanakodni, hírbe hozni, összeesküvés-elméleteket gyártani, nagyhangú sajtótájékoztatókat tartani. A korrupciópártoló kormánypárti médiamunkás – úgy is mint ellenség – felmutatása túlmegy a jogállami kereteken.

Ez fenyegetés és megfélemlítés. A balliberális jogvédők, akik úgy aggódnak a külföldről pénzelt civilekért, most nyilván egy emberként ordítanak föl. (Mondjuk, én még nem hallottam meg.) Vezércikket rittyent a Le Monde és a The New York Times is, hogy veszélyben a magyar sajtószabadság: szárnyait bontogatja az új diktátor. Ha mégsem éri el a fenyegetés az ingerküszöbüket, az semmi mással nem magyarázható, mint hogy ez a diktátor cuki diktátor. Olyan ennivaló a gombszemeivel és a formatervezett tetkóival, amikor épp óvodát takarít! Oda neki az összes gazdátlan kádárista baloldali szavazót! Az a csúnya kollaboráns orbánista média pedig megérdemli a sorsát: miért kereste a bajt?

Három évtizedes zsurnaliszta pályafutásom során sokszor fenyegettek már, de ilyen színvonaltalanul sohasem. A dúsgazdag ballib politikusok próbáltak milliókra perelni bennünket (tudták, hogy azzal egzisztenciálisan padlóra küldenének, kivonnának a forgalomból), de ilyen primitív módszerrel még ők sem éltek. Néha eltűnődöm: hová tette Orbán Viktor a szemét, amikor ezt a buta és faragatlan politikuspalántát a Makovecz-féle polgári körébe invitálta? Ha engedjük, a végén még az is megeshet, hogy a szép új jobbikos világban közös cellába kerülünk. Idáig persze nem fajul a dolog: a butaságnak és a cukiságnak is megvannak a határai…”