Bodor Pál emlékére

Bencsik Gábor írása

Bodor Pál

Az egyik utolsó volt a maga nemében. Nyomtatott sajtóban megjelent írásokkal soha többé akkora tekintélyt, megbecsülést nem szerez senki, mint ő a Diurnus sorozatával. Mert kiemelkedő publicista volt, és mert a nyomtatott sajtónak lassan vége. Ami a hőskorban, a 18. század végén botladozva elkezdődött, a reformkorban felívelt, a dualizmus alatt világszínvonalra emelkedett, a két háború között klasszikus írókat nevelt, és még a 20. század második felében is jelentős életműveket hordozott – a magyar nyomtatott újságírás fontos korszaka véget ért. A mostani már a nem fontos korszak.

Bodor Pál rengeteget írt – ez nem kunszt, a pályán bőven vannak grafománok. Sokat, de röviden írt – ez már figyelemre méltó, a grafománokból többnyire hiányzik a rövidség önfegyelme. Sokat, röviden, mégis gondolatgazdagon írt – ilyen tényleg nem sok akad. Sokat, röviden, gondolatgazdagon, ráadásul gyönyörű magyarsággal írt, megkomponált, mégis muzsikáló mondatokkal, az olvasóra figyelve, a kérdéseknek elébe menve, világosan, a kérkedésnek még a látszatát is elkerülő, mély műveltséggel – erre kortársai közül már csak ő volt képes.

Neki kellett volna lenni az elsőnek, aki újságírásért Kossuth-díjat kap, senki nem érdemelte volna meg jobban, mint ő. Nem kapta meg, sem az MDF-től, sem a szocialistáktól, a Fidesz-kormány idejére pedig már keserűen kiszorult a közéletből és a sajtóból is. Valószínűleg azért nem, mert ez a nagyszerű író-újságíró közelről, munkatársként, csapattársként szinte elviselhetetlen volt. Aki csak felületesen ismerte, ezt el sem tudja képzelni. Hiszen ő a lebilincselő társasági emberrel találkozott, a bölcs, jó humorú, figyelmes, kedves emberrel, aki őszintén nézett a szemébe, akiről érezte, hogy kíváncsi őrá, aki élőszóban is éppen olyan mesteri módon uralta a magyar nyelvet, mint írásban, akiből sugárzott a bölcsesség. Bodor Pál, ha az embernek nem volt vele közös munkája, az egyik legszerethetőbb, legtisztelhetőbb ember volt a magyar sajtóban. 

De vele dolgozni, közös ügyeket vele szervezni maga volt a gyomorfekély. Halk szavú, kedves bölcsességébe csomagolva valósággal gyötörte munkatársait a legképtelenebb tervei sürgős véghezvitelének követelésével. Hajnalonként otthon apró betűvel, sűrű sorközökkel oldalakat írt tele nyughatatlanságának mindenféle tervekbe rejtett lenyomataival, hozzá végtelen panaszaival a felett, hogy e tervek nem valósulnak – a leveleket pedig faxon, postán, személyesen kézbesítette, megfejelve azzal az örökös ál-önváddal, hogy ő a hibás, ő nem szorgalmazta eléggé a tervek végig vitelét.

Honnan volt e nyugtalanság? Ki tudja? Talán apró termete miatt, hogy fizikai valójában is nagyobb teret foglalhasson a világban, mint amekkorát az igazságtalan sors juttatott neki. Talán identitásában volt megkavarodva, meggyötört zsidó ősöket éppúgy vallhatván magáénak, mint büszke, kemény székelyeket. Vagy talán azoknak a megalkuvásoknak az emlékei dúlták a lelkét, amelyeket a Ceaucescu-időszak különböző orgánumainak főszerkesztőjeként kellett vállalnia, hogy a magyar irodalom, a magyar sajtó megmaradjon Erdélyben, Romániában. 

Mert hát súlyos megalkuvások nélkül aligha lehetett a Kriterion magyar részlegének, majd a Román Rádió és Televízió nemzetiségi műsorainak főszerkesztője, utóbb az Előre főmunkatársa. Nincs emléke annak, hogy ezalatt bármi vállalhatatlant elkövetett volna (ha lett volna ilyen, már rég híre lenne), életműve különben is pontosan leírja azt az embert, aki akkor volt és aki azután is maradt. Megnyomorodni ettől még bőven lehetett azon a poszton, amelyet ő betöltött.

Tán a megalkuvásoktól menekedni, pihenni, a csatákat végleg abbahagyni – ahogy ál-rezignációval gyakran mondta: meghalni – jött át 1984-ben Magyarországra, ahol valóban el is rejtőzött Diurnus álarca mögé, messze minden közéleti küszködéstől. Mikor napi rovatát – kétezer leütés hetente hatszor, Diurnus aláírással, a lap meghatározott helyén – elkezdte a Magyar Nemzetben, mindenki azt leste, mikor fullad ki. Mert egy hétig lehet ezt csinálni, vagy ha nagyon igyekszik az ember, lehet egy hónapig – na de vég nélkül? Éveken át, minden nap új gondolatokkal? Az lehetetlen.

Bodor Pál képes volt rá. Amivel rendkívüli értéket teremtett. Aztán jött a rendszerváltás, és ő újra belesodródott a közéletbe, elpihenési, meghalási szándékát felfüggesztette, a maga szelíd, bölcs, halk szavú, szívós módján újra elkezdett – nincs jobb szó rá: nyüzsögni, cipelve magával, mint a púpot, a múltjának minden súlyos terhét. Húsz év kemény munkájával kinyüzsögte magát még a szocialista holdudvarból is, ahová pedig olyan szívesen tartozott volna. 

Olyan szépíró, mint Bodor Pál volt, minden korban tucatnyi támad. Olyan újságíró, mint Diurnus volt, félévszázadonként egy. Akik ismerték, erős emlékeket őriznek róla, csillagórás beszélgetésekét és gyomorfekélyekét egyaránt. Vajon megmarad az emléke az után is, hogy elfogynak a személyét ismerők?